Kámfor Tibi

A fenti plakáton a valószínûleg lelépett "camfor" Tibit kéri Marcsi arra, hogy jelentkezzen a vezeteknevkeresztnev@gmail címen. 

Zseniális a plakát, szóval, Tibi, jelentkezz!

Kisvendéglô Prágában

Kisvendéglô volt. 

Vagy kiskocsma. 

Prágában. 

Pont ott, ahol laktunk. 

Egyértelmû volt, hogy itt kell ebédelni, fôleg, hogy láttuk a krétás kiírást az ajtó melletti táblán: pecne kaca. 

Bementünk. A gyanusan turisztikai név - Svejk - ellenére úgy látszott, hogy az utolsó turisták Ferenc Jóska alatt jöhettek ide, amikor utoljára lesikálták a falakat és kicserélték a dekort. 

Egyedül voltunk vendégek. 

- Pecne kaca - rendeltünk. A pincérnô unottan ránknézett:

- Nincs. 

A pecsenyekacsát downgrade-eltük morva verébre. 

Finom volt. 

Jó borravalót hagytunk. Elmentünk. 

A pincérnô továbbra is életunt volt. 

Két óra múlva visszatértünk még egy körre. 

Ugyanaz a pincérnô. Nem unta meg az életet véglegesen. Eddig. 

Ránknéz. Nem ismer meg. 

(Tudom, a vendéglátásban dolgozók káposztafejeket látnak, de a Ribizliknrk jellegzetes fejük van, külföldiek és így kirínak a "tömegbôl", de mindegy, nem a pincér mosolyáért járunk ebédelni.)

A táblán továbbra is vigyorog a kacsa. 

- Pecne kaca?

- Nincs. 

Eszünk. 

Finom. 

Másnap vadonatúj étlapot láttunk az ablakban. A nagy turistaforgalom miatt viszont árat emeltek, 75-rôl 76 koronára. Se az új étlapon, se a táblán mem volt kacsa.

Az elveszett pilóta

- Kedves utasaink, elnézésüket kérjük, de prágai járatunk várhatóan másfél órás késéssel indul, ugyanisnegyik pilótánk még nem érkezett meg. 

Yoda morcosan nézett. Ilyet se hallott mêg, hogy késik a pilóta. Mondjuk a Deltától már hallottunk szép dolgokat. 

A pilóta végül pont másfél óra múlva befutott. Az utasok felállva, tapssal köszöntötték.

Ô mosolyogva meghajolt, integetett és eltünt a repülôben. Profi volt. 

Aztán nem indultunk, mert valami elromlott a csápban. 

Egy megawatt

Október óta dolgozik a napelem.

Most júniusban megtermelte az elsô megawattot.
Ezalatt másfél megawatt áramot fogyasztottunk.

Ahogy terveztük.

Lakóbuszos rohanás

Elôzô este kitakarítottunk, kipakoltunk. Aztán elmentünk egy kempingbe leereszteni a trutyit. A bérbeadó cég is leeresztette volna - 40 pénzért. Mi fizettunk 5 pénzt a kempingben a pöcegödrük használatáért. 

Ugyanitt feltöltettük a propántankot, amit a cég 40 pénzért töltetett volna fel. A hûtô és a gáztûzhely nagyjából 4 dollárnyi gázt használt el az elmúlt idôszakban. 

Azt hiszem, jó üzletet csináltunk. 

Még bôven volt idônk, amikor beálltam tankolni. A sorban elôttünk álló elôször hosszan kereste kártáját, majd a lyukat, ahova a naftát tölthette. Aztán azt a lyukat, ahová a kulcsát dughatta. Aztàn lassan elhajtott. Ekkor már sietni kellett, de végül sikerrel jártunk az Egyesült Államok leglassabb benzinkútjánál teletankoltunk. Egy örökkévalóságig tartott és annyiba is került. 

Egy lakóbusszal nem lehet sietni. 

Lovak és sziklák Capitol Reefben

Reggel arra ébredtünk, hogy szarvasok legelik el a lovak füvét.

Hosszan néztük a legelô agancsosokat, akik csak akkor riadtak meg, amikor egy kutyasétáltató 20 centi magas vérebe rájuk vakkantott. Ekkor úgy megindutak, mint választók a demagógabb párt fele. 

Elôzô este is láttunk szarvasokat. Akkor felmetünk a nemzeti park tetejére és ott sétáltunk egy kicsit. Nem sokat: esô után nem jó ómen az álmoskönyv szerint fekete színû ebbel bokáig süllyedni a trutyiba. 

Ezt az utat eredetileg nem a turisták kedvére építették. Ez volt az egyetlen lehetôség, hogy autóval átmenjenek a hegyláncon. Esetleg meg lehetett volna még kerülni - de általában inkább megpróbáltak felmászni. Lenn, Fruitában bevásároltak, aztán remélték, eljutnak valahova. 

Pár petroglif jelezte, hogy az ôslakosok is kopácsoltak itt. Volt viszont sok "közel kortárs", 20-as, 30-as évekbeli írás is. Egyiket kibetûztük: a mára már nem létezô Giles faluból ment valaki a mára szintén elhagyott Fruitán keresztül valahova. Valamiért.  

Reméljük, odaért és boldogan élt, míg meg nem halt. 

Ilyesmikre gondolva tábort bontottunk: elindultunk a lakóbusszal  hazafele. Véget ért a nyaralás. 

Nemzeti Park a világ végén - Capitol Reef

Capitol Reef alsó részén, a Fremont-folyó völgyében valamikor egy mormon település próbált gyökeret ereszteni a sziklába (hasonló képzavarokat jutányos áron végtelen mennyiségben tudok szállítani rövid határidőre). Viz volt, termőtalaj volt - és ezt azért errefele nem sok hely mondhatja el magáról.

A mormonok gyümölcsfákat ültettek - ahol ma szedd magad akció keretében lehet gyümölcsöt szedni. Enni ingyen van, a kilépő látogatót nem mérik le be- és kilépéskor.



A megmaradt régi épületek egyikében korabeli termékeket árusító bolt nyílt. Volt itt híres helyi lekvár (amit Salt Lake City mellett, Provóban gyártanak). A fantasztikus töltött süteményeket is valahol a közelben (érts: három-négyszáz kilométerre) gyártják le, aztán elhozzák ide.

Capitol Reef nem viszi túlzásba a modern infrastruktúrát: Látogatóközpontban látott tábla szerint mobilozni a közeli, harminc kilométerre levő Torrey-ban vagy esetleg még messzebb, Hanksvilleben lehet, ott van internet is. Ha valaki a nemzeti parkból akar kommunikálni a világgal, van egy pénzes telefon a bejáratnál.

Jó hely, na.

Capitol Reef

Nem tudom, mit vártam Capitol Reeftől. Azt hiszem, nem sokat. Valahogy olyan "futottak még" kategóriának gondoltam. Egyszer sötétben átautóztunk itt, de semmit se láttunk, még a híres gyümölcsösöket se.

Az első meglepetés az út volt: a Fremont-folyó völgye itt csodaszép volt. Meredek, vörös sziklafalak között, buja zöld oázisban kanyargott az egykori szekérútra fektetett országút.

A második meglepetés a látogatóközpont volt. Nem volt parkolóhely, ami meglepő volt: nem volt szezon, mindentől messze voltunk ls Capitol Reef nem számít egy népszerű parknak és amúgy is csak pár autót láttunk aznak összesen.

Aztán a kempingben az utolsó helyek egyikét foglaltuk el. Most már igazán kiváncsiak lettünk.

Factory Butte

Hanksvilleben esett. Az amúgy sem vidám település ettôl átalakult egy öngyilkosparadicsommá. 

A vendéglô mögött megbúvó kemping se lett barátságosabb, bár a szomszédos roncstelepen lakó birkák egész vidáman bégettek. A másik oldalon egy tehenészet terült el, onnan hajnali bôgést hozott a szél. 

Ismét átírtuk a programot: az agyagos Goblin Valley, ahol pár hosszabb túrát terveztünk, nem volt hivogató célpont. Inkább a Capitol Reefbe mentünk, ott még nem jártunk soha. 

Egy pillanatnyi napsütés egy kis életet varázsolt Hanksville-be, de ez kevés volt ahhoz, hogy maradjunk.

Hanksville környéke a Fremont-folyóval szép volt: vadzöld folyóvölgy és hirtelen felmagasodó sziklák és sivatag. Ezt a völgyet, talán a környéket borító kékes agyag miatt, Blue Valleynek nevezik.



Gondolkodtunk azon, hogy megállunk és megnézünk egy elhagyott várost, Gilet, amiből szinte semmi sem maradt meg, de az eső miatt ezt is későbbre hagytuk. Járunk mi még erre, különben sem kell mindent egyszerre megnézni.

A kanyargó folyóvölgy hol kitárult, hol összezáródott, az idő pedig határozottan tisztult.giles



Az agyagos síkságból hirtelen kiugró hegyet örömmel üdvözöltük. Ez volt a Factory Butte. Nem szép név, de a hegy se egy klasszikus szépség. Mivel eső után nem akartunk egy lakóbusszal elsüllyedni az agyagban, csak kicsit közelítettünk a hegyhez.



A látvány minden arra járó autóst megihletett. Nem tudom, azért álltak-e meg, mert mi megálltunk vagy mert a hegy olyan jól nézett ki, vagy mert kiváncsiak voltak, mit ír a gyönyörű információs tábla.



A táblát természetesen mi is megnéztük. Egy szó nem volt rajta. Vagy majd később írják ki rá a tutit az illetékesek, vagy egy modern műalkotás. Szerintem inkább az elöbbiről lehet szó, de nekem inkább az utóbbi magyarázat tetszik.



Mindenesetre pihentünk és sétáltunk egyet, aztán mentünk tovább a Capitol Reefbe.




 

Dinoszauruszok Hanksvilleben

A dinoszaurusz fáradtan pislogott ki a bokorból. Yoda azonnal észrevette és habozás nélkül felemelte a lábát. 

- Dinoszauruszt még nem jelöltem!

Az igazi dinóra a Mesternek még várnia kell: ez a dinó háztartási hulladékból készült és az idô vasfoga jobban kikezdte, mint több millió évvel ezelôtt elhunyt rokonait. 

A dinokollekció egy kimúlt motelt vett körbe. Egy két szobában laktak, de, hogy ezt a hatóságok hogyan engedhették meg, az rejtély. 

Hanksville legforgalmasabb utcáján jártunk eladó teherautók, az imént kidobott muzeális mosógépek és düledezô faházak között. 

Hanksville egy civilizációs központ és hajótemető. Mondjuk könnyû civilizációs központnak lenni ott, ahol összesen három irányba lehet elindulni és akármelyik irányban ez elsô település úgy 100 kilométerre van. És az is akkora vagy kisebb, mint Hanksville. Hajótemetőnek se nehéz lenni a sivatag közepén. 

Itt még kóbor kutyák sincsenek - szagolgatt Yoda a hangzatos nevû Center Street sarkát Yoda. A sarkon egy, a pusztulás végsô stádiumában álló (dôlô) faház állt (dôlt), a másikon egy vegyesbolt.

A vegyesbolt valamikor jobb napokat is látott, igaz, akkor még nem állt a Hoover gát. 

A boltban lehetett választani nyolc üveg literes kóla, pár féle konzerv, egyféle bébiétel, víz és alsónadrág között. 

- Épp nem mûködik a hitelkártya-leolvasónk - mondta az enyhén drogosnak kinézô pénztáros. 

A mellette folyamatosan nevetgélö és teljesen drogosnak tûnô helybeli bólintott:

- Hahahaha! Nem jó! - és kacagott. 

A Center Street-en közeli tehénbôgést lehetett hallani. 

A tehenek egy része roncstelepnek álcázott szikes talajon élt és valószínûleg 50-es évekbeli autók karosszériájának fogyasztásával tartotta fenn magát. 

Úgy éreztem, Hanksvillenek csak egy esélye van a fennmaradásra: ha a város területét bérbeadják posztapokaliptikus filmek forgatására. 

Főzni a lakóbuszban

Amikor először megláttam a lakóbuszt belülről, arra gondoltam, hogy sok helyen több ember él kisebb helyen. Gyakran sokkal kisebb komfortban.

Volt fürdőszobánk, WC-nk, két hatalmas ágyunk, egy háromégős tűzhelyünk, mosogatónk és rengeteg szekrényünk. Azaz Yodának volt egy hatalmas ágya és egy nekünk.



Az volt a fantasztikus, hogy bárhol tudtunk főzni, ahol a lakóbusz megállt.

Megéheztünk, láttunk egy szép helyet, megálltunk és főztünk.



Ha csak mikrózni akartunk valamit, bekapcsoltuk a generátort és működött a mikró. Ha komolyabbat akartunk főzni, bekapcsoltuk a gáztűzhelyet. A hűtőben volt friss zöldség, hús, tej, a mélyhűtőben gyorsan elkészíthető fagyasztott ételek lapultak.

Hihetetlenül kényelmes volt. Mintha egy halom rabszolgával utaztunk volna.

Pöcegödör-tisztítás

- Megtelt. 

- Megtelt. 

- Biztos?

- Nézd meg!

A lakóbusz falán egy panel mutatta, milyen állapotban vannak a rendszerek. 

A napelem töltött, az akku 100%-on volt, a víztartály fel volt töltve, a szürkevíz tele volt. A szennyvíz is. Le kellett ereszteni a busz pöcegödrét. 

Mondjuk ezt szerettem volna elkerülni. Gondolkodtam is rajta, hány napig tudja visszatartani az ember. 

A pöcegödör megtelt. 

Le kellett ereszteni. 

Jó kis kempingben voltunk, itt minden parkolóhelyhez járt egy csatlakozó a csatornába. 

"Nagyon egyszerû" - emlékeztem vissza az ügynök magyarázatára. Közben felidéztem az oktatóvideót, ahol egy hosszúhajú szôkeség mosolyogva ereszti le a trutyit és közben gyerekek játszanak a háttérben.

Kinyitottam a busz oldalán a kis ajtócskát és ott volt mögötte a két szelep és a csô. Elkezdtem kihúzni és valami gyanús folyadék cseppent ki belôle. 

Az RV címû film megtekintése után egy valamit határoztam el: viszek gumikesztyût. A gumikesztyû azon nélkülözhetetlen holmik listájára került, amiket aztán otthonhagytam. 

Csatlakoztattam a gégecsövet a buszhoz. Rövid volt. 

Kezet mostam fertôtlenítôvel, lecsatlakoztattam a vizet, az áramot,  arrébb álltam 25 centivel és mindent visszakötöttem.

A trutyiscsô régi barátként fogadott. 

Csatlakoztattam, majd bevezettem a pokolba vezetô lyukba nyolc centi mélyen. Nagy levegôt vettem és elfordítottam a fekete kallantyút. 

A fekete kar megnyitotta a trutyitartályt és annak tartalma cuppogva folyt le a csövön. Már tudom, honnan van a horrorfilmek pár népszerû hangeffektje. 

Amikor abbamaradt a csô rezgése és a nem túl diszkrét cuppogás, elzártam a fekete kart és meghúztam a szürkét. A zuhany és a mosogtó vize elvileg tisztára mossa a csövet, közben pedig kiürül a szürkevíz tartálya. 

Csend lett. 

Elzártam a szürkevizet is. Eltettem a (remélhetôleg) szürke vízcseppeket köpködô gégecsövet és ismét lesikáltam magam fertôtlenítôvel. 

-Most kéne Vegasban lenni - morfondíroztam - Akkor mehetnék rulettezni. Ezek után biztos szerencsém lenne...

Strand Bullfrogban

- Arra van a strand! - egy homokos út vezetett le a strandra egy virágokkal és virágzó mediterrán bokrokkal körülvett parkolóból. A parkoló és a mosdója olyan szép volt, hogy az utóbbi ablakáról készült fotót meglehetősen népszerű lett a flickr-en.



Elindultunk. Csak pár üveg vizet vittünk magunkkal a vízhez menet.

A négyautónyi homokos út nyugodtan ereszkedett a tóhoz. Hosszú volt és napos. Nem tudom, milyen lehet itt lemenni, amikor nyár van és a tó maga 27 fokos. Azt hiszem, Guantanamón humánusabb kínzások is vannak.

Messze volt a tó. Meleg volt. Mire leértünk, már nemcsak Yoda húzta az orrát. Nagy volt a strand, na.



A tó - a Colorado - viszont innen még szebb volt és még csábítóbb: hajózzunk le a Glen-kanyon gátig. Vagy fel Hitéig. Vagy bárhova.



- Hajózni lehet, mondta a Mester, miután megáztattam lábam az ivóvíz hőfokú tóban - De ugye nem megyünk vissza gyalog?

Hívtuk a szállodát, hogy ide eljön-e a minibusz. Eljött.

- Nem kell gyalogolnod - nyugtattuk meg az aggódó Yodát.

- Na azárt - mondta a Mester.

Sziklaséta

- Menjünk - mondta Yoda. Nagyon fellelkesítette a Mestert, hogy reggel a lakóbusz ablakából egy nyulat látott. Most meg akarta nézni a közeli sziklákat, hátha nyúlból vannak. 

A reggeli séta alkalmával láttunk egy lakóbusz mellett egy ösvényt, ami bevezetett a sivatagba. Erre mentünk. Erre csak kaktuszok nôttek, de nem voltak tappancsba beakadó tüskék. 

Az ösvény hirtelen vízmosássá alakult és olyan lett, mint egy finom porral borított út. A vörös homokkô pora nagyon ragaszkodó valami. Öt éve voltunk Monument Valleyben és még mindig találok az autóban az ottani porból, ha nagyon keresek. 

A vízmosás fantasztikus virágok között kanyargott. Bullfrogban most volt tavasz. 

A homokos-agyagos felszín hirtelen változott meg. Teljesen kopasz, gömbölyû sziklák emelkedtek ki a földbôl. Ezekre mindig sokkal könnyebb felmászni, mint le, de az itteni dombol lankásak voltak és így csábítottak, hogy nézzük meg a kilátást. Egy baj volt: minden egyes domb  elôtt volt egy nagyobb domb, ami szebb kilátással várt. 

A sokadik dombtetôrôl végre megláttuk a tavat. Ott kéklett messze a vörös sivatagban. Gyönyörû volt. 

Yodát ez és a közeli hajóparkoló is hidegen hagyta, inkább lefeküdt a vörös sziklára és melegedett.  Látszott, a nyúlhiány ellenére elégedett a világgal. 

Rövid lihegés után a Mester felnézett:

- Nincs nyúlból a hegy.  

Bólintottam. 

- Nincsenek fák. 

Bólintottam. 

- Nincsenek szögletes sarkok. 

Bólintottam. 

- Vacsora lesz?

Bólintottam. 

Kanyontúra

Minden kanyonszakértô egyet;rt abban, hogy a Bullfrog melletti kanyonok legfőbb érdeme, hogy közel vannak az úthoz. 

Ez elég nekünk indok volt. A kanyonok nemcsak az úthoz voltak közel, hanem a kempinghez is. Úgyhogy gyalog mentünk. Meg is kérdezte egy autós, elvihet-e. 

Az országútról nem is látszott, hogy lenne itt valamiféle kanyon. Aztán láttunk egy völgyet. 

Virágzó kaktuszok között ereszkedtünk le. Ennyi virágzó kaktusz egy bonatikuskertben sincs.

A völgy falai meredekek voltak, de gond nélkül le lehetett ereszkedni az aljára. Itt egy homokos vízmosás kanyargott. A kavicsokból kis facdoportok nôttek ki. Némelyikrôl mell és fejmagasságban uszadék lógott. Egy dolog olvasni a sziklaszurdokokban ledübörgô árvízrôl (flash flood), más dolog látni az eredményét.

A sziklafalak hirtelen záródtak össze és csak egy, kisegereknek rendszeresített rés maradt köztük. 

Amibe pár szikladarab szorult. Ezt hívják chockstone-nak. Találó elnevezés. A kövek után pár beszorult ördögszekér következett majd egy kanyargós, keskeny sziklafolyosó, ahol csak oldalazva lehetett elférni. Jó hely volt, már ha valaki egyszerre szereti vakarni a hátát és a hasát.

A háromszáz méter egy örökkévalóságnak tünt. De a szurdok alja száraz volt és egy csörgôkígyó-farokra se léptünk rá. 

A kijáratnál pár újabb kavics várt, majd a szurdok ismét kitárult, fák nôttek a mederben és hirtelen lett víz is a patakban. Folyásiránnyal szembe mentünk és a patak egyszercsak megjelent (ellentétes irányba nézve elfogyott).

- Megcsókolsz? - kukkantott ki a béka a vízbôl.

Nem vállaltuk a kockázatot és követtük a patakot, amíg el nem tünt a következô szurdokban. Ez a leírások szerint könnyebb volt, mint az elôzô, de ebben folyt a víz. Mivel se térdig gázolni nem akartunk és én annak megismerését is késôbbre - melegebb idôre - hasztottam, hogy milyen egy alig egy méter széles sziklafolyósóban úszni (milyen, milyen, klausztrofób), itt befelyeztük a túrát és a meredek lejtôn kimásztunk a szurdokból és egyszerre visszaértünk a civilizázióba. A látogatóközpont parkolójában álltunk. Visszanézve nem is látszott, milyen világvéginek tünô és érdekes hely rejtôzik lenn. 

Itt fenn már a telefonok is mûködtek, a képernyôn megjelent egy (1) pálcika.