Ophir

Welcome to Ophir
Originally uploaded by ribizlifozelek

A csütörtöki evészetet egy kis kirándulással nyomattuk le. Nem akartunk sokat gyalogolni és nem annyira erdőre vágyrunk. Magától értetődött, hogy elhagyott, “kísértetvárosokba” menjünk. Abból itt rengeteg van.
A könyvtárból pár hete ki is vettem egy könyvet, ami az elhagyott utahi városokról szól. Ezeket a városokat az 1860-as évek után alapították, hirtelen előtüntek a semmiből, építettek beléjük szalont, bordélyt, kocsmát, vasutat, városházát, lakóházat. Jórészt bányavárosok voltak ezek a települések: Utahban van minden, kőszén, arany, ezüst, ritka fémek, urán.
Az ophiri bányákat úgy találták meg, hogy katonának felünt, az indiánok ezüstgolyókkal vadásznak és nem vámpírokra. A katonák feladata volt az, hogy vigyázzanak az indiánokra és a mormonokra, nehogy valami bolondságot csináljanak. Közben azonban - ha már itt voltak - feltérképezték a környéket bányakincsek után kutatva.
A jelenlegi Ophir helyén rengeteg ezüstöt találtak. Özönleni is kezdtek a szerencsevadászok, bányászok, bányatársaságok és pillanatok alatt ellepték a kanyont. A semmiből egy hatezer lakosú város született, vasúttal, napilappal, városházával, mindennel.



Húsz év múlva javult a közlekedés, ezért a bányászoknak már nem kellett helyben lakniuk. A bányák egy részét bezárták, de néhány ma is üzemel valahol a hegyen. A vasutat megszüntették. Az emberek elmentek. 1970-ben 76 lakost számláltak össze. 2000-ben 23-at. Ezek egyike a sheriff volt. A statisztikai közlönyből az is kiderül, hogy Ophir 23 lakosa esetében 100 férfire 105.31 nő esik. A lakosság 8.7%-a 18 év alatti, stb.
Mi az össznépességnek legalább 10%-át láttuk az autóból: épp mentek valahova kocsival.
Ophir egy szűk, meredek kanyonban bújik meg. Annyira kevés a hely, hogy a temetőt a kanyon bejáratához kellett tenni. A szurdok pedig olyan szűk, hogy alig sütött be a nap. Nagyon hideg volt benn és sötét. A városból először pár elhagyott bányagépet és romokat láttunk meg. Találkoztunk egy, a szétrohadás végső stádiumában lévő vasuti kocsival is, ott árválkodott az út mentén úgy és ott, ahogy 70 éve kidobták.



Ahogy a bejáratnál sétáltunk egy picit, a patakmeder szélén észrevettük az egykori vasúti sinek helyét. A meder tele volt régi deszkával, talpfákkal. Egy helyen még a régi hídpillérek is ott árválkodtak benne.



Maga a település nem volt annyira elhagyatott: pár házban laktak, ez onnan derült ki, hogy szuvenirboltot üzemeltettek vagy “MAGÁNTERÜLET! BELÉPNI TILOS” táblákkal bástyázták körbe magukat. Annyi fenyegető üzenetet tettek ki, hogy kezdtük magunkat kényelmetlenül érezni, főleg, amikor megláttuk a népesség 4.3%-át kitevő seriff hatalmasautóját. Persze a rend éber őre valószínűleg a pulykamérgezést heverte ki valahol.
A település végén elfogyott az aszfalt, átkeltünk egy befagyott gázlón, elhaladtunk a városi park mellett (IDEGENEKNEK TILOS A BEMENET). Az út kezdett mászni, visszafordultunk: azt olvastuk, hogy az út felmegy 3000 méterre, aztán leereszkedik a másik oldalon, de csak terepjároval járható és csak nyáron. Persze bérautóval valószínűleg gond nélkül átkeltünk volna a hegyláncon, de sajáttal inkább nem kockáztattunk.
Távoztunkban találkoztunk az össznépesség harminc százalékánál is nagyobb őzcsaláddal. Egy darabig néztünk egymásra, aztán, amikor Yoda már nyüsszögött és minden áron ki akart szállni az autóból, hogy meggyőződjön arról, az őzpörkölt tényleg olyan finom, mint állítom, az állatok meglibbentették a fülüket és elsétáltak.