"Ne dudálj, küzdj!"

New York
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ezt olvastam valamelyik nap egy autó hátsó ablakába ragasztva. Valahogy ez a mondat összefoglalja, milyen is autózni Magyarországon.
(Mindenkitől elnézést kérek, aki szerint ez normális és ősi hagyományaink része és, hogy mit nyavajgok én itt.)
Budapesten, Magyarországon az autózás nem pusztán az A pontból a B pontba történő eljutást szolgálja. Itt ez egy küzdelem. Egy harc. Legalábbis az emberek ezt eképpen értelmezik.
Padlógáz - satufék. A járda tájékoztató jellegű. Krónikus száguldás. Alázzuk meg. Le. Vágjunk be elé. Lehetőleg a zárovonalon át. A puhatestűek takarodjanak. A kisebb autók is. Nem tetszik? Ököljog. A gázfegyver lassan szériatartozék.

Nem tudom miért. Olyan, mintha az emberek minden frusztációjukat, a volán mögött élnék ki. (Jó, nem csak ott, máshol is.)

Az emberek állandóan arról papolnak fórumokon, reflexek kellenek a közlekedéshez, idősek ne is vezessenek. Tisztára egy homo erectus banda közepén érzem magam, akik bunkójukat lóbálva (az enyém nagyobb közdenek fél mérerért.

Az autovezetéshez minimális reflexek kellenek - normális helyen. Ezért van az, hogy az USÁ-ban a minimális reflexek elmúlásával a bécsik, nénik 99 évesen beparkolnak egy kirakatba. És akkor se nagyon történik semmi. A forgalomban viszont nem okoznak galibát, csakúgy, mint a vezetni engedett nagyon gyengén látók.

Mert nem arról szól a dolog, hogy az ember autóversenyzőként száguldozzon. A szabályokat betartva minimális esetben kell vészfékezni. A reflexek az arénába valók. Igaz, a budapesti utcák azok.

Persze igaz, mennyivel több adrenalin kering itt az ember vérében, mint a se hús, se hal nyugati népeknél, akik két tonnás verdáikat szó nélkül megállitják egy zebrára lépő nagymama előtt.