Egy szokványos mese

Hilton
Originally uploaded by ribizlifozelek

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Julianus nevű barát. A barát úgy gonadolta, megkeresi a magyarok őshazáját. Megkereste. Megtalálta.

Pár száz évvel később azt mondák, jó ember volt ez a Julianus, hogyhogy nincs szobra. Mert tényleg nem volt. Emelni kellett egyet. Csak hát, 1935 volt. Pénz ilyesmire nem sok jutott.

Volt egy fiatal szobrász. Antal Károlynak hivták. Szerette Juliánust. Szeretett volna befutott szobrász lenni. Azt mondta, csinálok én nektek Julianus szobrot ingyér, ha az örökké a Halászbástyán állhat és mutathaja, merre van Baskiria.

Örült mindenki. A szobrász befutott. Megigérték neki, a szobor az idők végezetéig a Halászbástyán fog állni. A szobor felkerült a Halászbástyára. Még Julianus is mosolygott az égben.

Aztán telt, múlt az idő. A fél várost lerombolták, mert meg kellett itt védeni Berlint, A szobor megmaradt. Mutatta, merre van Baskiria. Új épületeket emeltek, a szobor meg útba volt. Mondták, itt a szomszédos Hilton szálló, tegyük oda. A Hilton úgyis megigérte, hogy a dominikánus kolostor romjai állandóan megtekinthetőek maradnak. A nagyközönség mindig megcsodálhatja őket. Szavatartó nép vagyunk, meg büszke nép, meg böcsületes. Ér valamit az adott szó. Legalábbis ezt mondjuk magunknak.



Igaz. a szobor nem ott van, megigértük és igaz, a dominikánus udvart a Hilton zárva tartja, de hát ezek apróságok. Senki sem mondta, hogy a nemzeti mitológia és énkép az igazságon alapul.