San Baudelio
Originally uploaded by ribizlifozelek
Továbbra is lelkesen pakolom fel a flickrre régi, beszkennelt fényképeket. Jó szórakozás és sokszor jutnak közben régi események, történetek az eszembe. Időnként nosztalgiázom és leírom őket. Ez is egy ilyen bejegyzés lesz.
A San Baudelio kápolna Spanyolország közepe mellett van a semmiben. A kápolnát hivatalosan San Baudelio de Berlangának hívják. 1997 telén jártam erre - hideg volt és három napon át esett az eső. Aztán elkezdett havazni.
Sose gondoltam volna, hogy eljutok ide. Rajta volt a de jó lenne megnézni listán, de nem sok esélyt láttam rá. San Baudelio mindentől messze van.
San Baudelio magában áll a mező közepén, nyolc kilométerre Berlanga de Duerótól. Berlanga de Duero egy álmos kisváros, Duero folyó partján. A tizedik században a Duero volt a határ a mór és a keresztény államok között. Mór és keresztény csapatok rendszeresen jártak át a víz másik oldalára rabolni, fosztogatni és megelőző ellencsapásokkal távoltartani az ellenfelet. Hatalmas várak épültek, masszív kőfalakkal.
Valószínűleg a mór kapcsolatnak köszönhetően került Berlanga de Duero székesegyházába egy krokodilmúmia. Ma is ott lóg a templom falán és szívja magába a tömjénfüstöt.
A kápolnát mélyen a mór területen belül, a tizenegyedik században építették egy kis barlang fölé. A barlangba a tizedik században remeték temetkeztek. Kivájtak maguknak egy kis kőszarkofágot és ott nyugodtak békében a 14. századig, amikor a remeték maradványait kiszórták (eleget aludtak már! felkiáltással) és a felszabadult helyre temették a váltást, az újabb remetéket. (A fotó illusztráció, hasonló szarkofágokat látni rajta, de máshonnan.)
A San Baudelio kápolnát valószínűleg félig-meddig elarabosodott keresztények emelhették maguknak. A kör alaprajzú épület közepén hatalmas pálmafaként áll egy oszlop, aminek nyolc ága tartja a mennyezetet. Az oszlophoz erődszerű szószék támaszkodik.
A templomot a tizenkettedik században teljesen kifestették. A festők - valószínűleg három helyi mester - katolikusabb nevelést kaptak, mint az építészek, de azért a muszlim uralom alatt eltöltött pár évszázad is nyomott hagyott munkájukon. Káin és Ábel története mellett harci elefántok és egyéb egzotikus állatok, például tevék mászkálnak össze-vissza a falakon.
A környéken rengeteg kisebb, nagyobb és újabb kápolna volt, San Baudeliót valamikor az 1700-as években magára hagyták. Pár helybeli család vette meg az épületet. Ők ökofűtéses pásztorszállásnak használták. Az ökofűtést a beterelt birkák biztosították.
1917-ben aztán arra járt pár történész, bementek a kápolnába, eltátották az szájukat és befogták az orrukat - a földön vastagon állt a birkaszar, a falakot meg vastagon beborították a csodás festmények. (Amikor ott jártam, az őr megmutatta, milyen magasan állt benn a trágya a restaurálás előtt.)
A történészek azonnal a hatóságokhoz fordultak, a kápolna védett műemlék, a nemzet (Nemzet) örökségének része lett. A nemzet képviselői persze gyakran rossz gazdák, úgyhogy a birkákhoz hasonlóan tojtak az épületre (már elnézést). Annyi történt, hogy a történészek írtak pár cikket a kápolnáról, a közlönyben meg megjelent egy rövid hír, miszerint a templomocska immár a patrimonio nacional része.
A birkák és a pásztorok nem olvasták a közlönyt és továbbra is szállásnak használták az épületet. Egy régiségkereskedő azonban olvasta a közlönyt. Ő elutazott Berlanga de Dueróba. Megnézte a krokodilt a székesegyházban, aztán tovább utazott a kápolnához.
A pásztorok készségesen kiterelték a nyájat, a vendég pedig belépett a kápolnába.
Valószínűleg úgy érezte, nemcsak fizikai értelemben lépett szarba, hanem metafórikusan is.
- Megveszem - mondta a pásztoroknak.
- Akkor hol laknak majd a birkák?
- Akkor csak a freskókat veszem meg.
- De mi azokban gyönyörködünk esténként.
- Akkor csak a fele freskót veszem meg.
- Mennyi?
- Hatvanhétezer pezeta.
67,000 pezeta 1922-ben tízezer dollárt ért. Tízezer 1922-es dollár mai értéke 134 ezer zöldhasú lehet. Az üzlet nagyon jónak tünt.
- Vigye! - mondták a pásztorok és valószínűleg gyorsan eladták a nyájat is és elköltöztek egy kellemesebb vidékre. A kereskedő meg szépen leszedte egy darab fallal együtt a freskókat és vitte volna őket eladni. Az üzletről azonban a Hivatal is értesült:
- Elkótyavetyéljük az örökségünket! - mondták. A sajtóban felháborodott cikkek jelentek meg a haza kiárusításáról és a lelkiismeretlen kereskedőkről, pásztorokról. Az ügy a legfelsőbb bíróság elé került, a bírák meg úgy döntöttek, hogy az üzlet jogszerű volt, ők nem tehetnek semmit. A freskók mehettek Amerikába.
Közben újabb pásztorok költöztek be a nemzet örökségébe, új birkákkal és minden ment a maga útján, igaz, hogy a tető nyolcszáz év után kicsit elengedett és a befolyó víz örökre tönkretette a nemzet örökségének ittmaradt felét.
A védettebb helyeken itt-ott marad mutatóba valami restaurálható festék, de a zöm jóvátehetetlenül szétázott. (A restaurálásra látogatásom után került sor, ezt majd legközelebb nézem meg.) Az esőt senki sem citálta bíróság elé.
A freskók békésen elvoltak amerikai gyűjtményekben. Amikor az egyik eladó lett, Spanyolország visszavásárolta. Több szakértő szerette volna, hogy a freskó kerüljön vissza a már múzeumként működő kápolnába. A fresó azonban a Pradóba került, ott néztem meg én is 1998-ban. Úgy gondoltam, a többit sosem fogom látni.
Négy évvel később a bostoni szépművészeti múzeumban láttam egy freskót - ismerősnek tünt. Ez volt az Utolsó vacsora a San Baudelióból.
Tegnap, miután feltettem a fotót a flickre megkerestem hol van a többi kép és írtam egy listát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése