Rio Grande szoros

- Van itt valami folyó? - kérdezték az első fehér telepesek az őslakosokat.
- Persze.
- Nagy?
- Nagyon nagy.
- Merre van?
- Arra.
- Nem látjuk.
- Menjetek csak egy kicsit, el se tudjátok téveszteni. Csak nézzetek a lábatok elé.

A spanyolok nem értették, aztán valószínűleg majdnem leszédültek a háromszáz méteres mélységbe.



Hosszan számolhattak, mire leeső álluk koppanását meghallották, már ha egyáltalán elért hozzájuk a hang.

- Ezt hogy fogjuk megkerülni? - kérdezték döbbenten az őslakókat.
- Megkerülni? Van egy gázló párnapi járásra.

A Rio Grande (azaz spanyolosan Río Grande) fekete bazaltba vágott szurdoka döbbenetes látvány. Csak álltunk a szakadék peremén és nem hittünk a szemünknek.

A mélységet átívelő híd szintén valószínűtlen volt. Álltunk és néztünk, mi gyalog, de a híd közepén autók tucatjai torpantak meg és az utasok a szabályokra, forgalomra fittyethányva tódultak kifele.
Talán a legendák kísértete suttogott a fülükbe. Pár évtizede a szellem még azt susogta, "ugorj", ma lehet, már csak arra futja varázserejéből, hogy azt lehegje, "ugorj ki az autóból". Persze az is majdnem ugyanannyira veszélyes.

A híd keleti oldalán tömeg. Az emberek étségbeesetten próbáltak leparkolni a padkán az illegális árusok tömegében.

Mi a híd nyugati oldalán álltunk meg a pihenőben. Volt itt tiszta WC, ivóvíz és mesterséges árnyék, meg egy huszonötcentes a homokban. Felvettem és megégette a kezem.
Persze jobb volt, mintha a kísértet lökött volna be a szakadékba...