El Vegasból

Las Vegasból a zombik után lett elegem.

Velence után benéztünk Párizsba is - ha már ott van a sarkon.

Párizs, hasonlóan a többi vegasi átványossághoz hasonlóan döbbenetes hely. Az Eiffel-torony lába egy hatalmas fedett térben ér földet.



A bárokban franciának öltözött pincérek szolgálnak fel, minden franciás, azaz a szavak elé odabiggyesztik azt, hogy "le". Ettől a névelőtől az angol (amerikai) szavak békazabáló felhangot kapnak. Chez MacDo főz, a bárokban be lehet kapni egy kis le fast food-ot, a (le) reception-nál pedig át lehet venni a le szobakulcsot.



A WC-knél hiába igyekeztek az amerikaiak, nem sikerült reprodukálni egy igazi párizsi bisztró illemhelyét. Hiába az eredetivel hajszálra egyező csempe, a rézkilincsek, a csaptelepek, a szag és kosz egyszerűen hiányzik. (Elnézést kérek a le frankofiloktól, de személyes emlékeimet idézem. Olvastam, hogy a le párizsi kávézók illemhelyei sokat változtak, de ennyit nem. Ennyire nem lehetnek tiszták.)



A mosdók után láttam meg a zombikat.
És elegem lett - elmenekültünk.

A zombik a le félkarú rablók előtt ültek és hipnotizáltan bámulták a masinákat. Valamennyire ember formájuk volt, de szemük kiguvadt és csak egy ujjuk mozgott. Az, amivel a nyerő (vagy nyelő?) gépek gombját nyomogatták. Ültek és egyetlenegy izületük mozgott. Nyomtak, vesztettek, néztek, nyomtak, vesztettek. Állítom, többen nem is lélegeztek.

Ahogy végignéztem a hipnotizált hadon, elkapott a pánik. Menekülni kezdtünk.
Menekülés előtt még megálltunk a Trader Joe's-ban venni pár különlegességet, majd csikorgó gumikkal rákanyarodtunk az I-15-re és elindutunk Szent György fele.