Az utolsó szakasz

I-90
Originally uploaded by ribizlifozelek

- Mrrrrrr.

Hogy lehet valaki ilyen pofátlan?
Mit képzel ez az ember?

- MRRRRR.

Hitetetlen, hogy milyen emberek vannak.

Elmegy a szobánk ajtaja előtt!
Azt nem szabad!

Yoda morgott, mi pedig aludtunk tovább.

Az utolsó szakasz hosszú volt. Nemcsak fizikailag, bár a 685 mérföld végtelenül soknak tünt. Valahogy minden hóvihar megtalált minket.

Reggel hóviharban kezdtük (a televizióban a meteorológus azt mondta, az évtized ohioi hóvihara), aztán Boston előtt belefutottunk a másodikba, amire azt mondta a tévében egy másik fickó, hogy az év hóvihara New Englandban.

Érdekes lények a meteorológusok. Csodálkoznak, hogy mérsékelt égövi területeken januárban havazik.

Náluk csak azok a politikusok furcsábbak, akik megkurtítják a hóeltakarítók költségvetését és után felelőst keresnek, a havazás miatt.

De mindegy, mi mentünk, lassan, lassan, nagyon lassan, néha egy nyomon. Ekkor ki szerettünk volna állni, de nem volt hova, a letérőkön akkora hó volt, hogy oda birodalmi lépegető vagy hómobil kellett volna.

New York állam autópályáit se szerettük.
A pihenőhelyeket service plaza hívják. Van kutyasétáltató, benzinkút és McDonald's.
A McDonald's a régimódi McDonald's-ok közé tartozik. A zöldséget a hamburgerbe dugott, gondosan porciózott szelet uborka jelenti. Le lehetne menni az autópályáról, de az macera. Idő.

Mi pedig szerettünk volna megérkezni.

Ezért is mentünk lassan, amikor ismét szakadni kezdett a hó. Amikor még jobban szakadt, már nagyon lassan mentünk. Felmerült, hogy lemegyünk az autópályáról és ott alszunk az első szállodában, de nem volt bizodalmunk a lehajtókban.

Aztán megérkeztünk és aludtunk mindaddig, amíg a szemtelen idegen el nem ment az ajtónk előtt.