Kerékpárút

- Ne pisild le a vonatot - mondtam Yodának, de nem voltam túl meggyőző. Az aluminium borítású vagon jó tizenöt éve parkolt le a százharminc éves állomásépület mellé és soha többet nem megy sehová. Nyaranta fáradt kerékpárosok pihennek meg a vagonban, isznak valamit, majd tekernek tovább.



Bedford véletlenül lett vasúti csomópont. A vasút fénykorában napi 18 vonatpár vitte az embereket Bostonba. A vasút kifakult, egyre kevesebb lett az utas, ettől egyre kevesebb lett a vonat, ettől egyre kevesebb lett az utas, ettől egyre kevesebb lett a vonat. Végül egy hóvihar elfújta a pályát 1977-ben, az üzemeltető pedig felszámolta vasúti közlekedést.



Bedfordból pillanatok alatt eltünt a vasút, helyét csak egy csapás jelezte az erdőben és a házak között. Ebből lett a Minuteman Bikeway. A tizenhat kilométeres széles kerékpárút a bostoni pirosmetró végállomásáig. A város többi elhagyott vasútja is hasonló sorsra jutott.



A kerékpárutat gyalogosok is használhatják, így Yodával nekivágtunk. Mentünk, mendegéltünk a hidegben, folyók és autópályák felett keltünk át.

Azt hittem, senkit sem fogunk látni pár télálmatlanságban szenvedő mókuson kívül, de az utat sokan használták. A futók nem jelentettek komoly meglepetést, de a mezőkön túli irodaházakból kerékpárosok vágtak át a zsombékoson.



A kerékpárosok laptoptáskával vállukon elérték a kerékpárutat és téptek Boston fele. A csinos laptoptáskák lobogtak utánuk, ők pedig boldogan fejezték be a munkanapot.

Mi pedig csak sétáltunk. Néhány elhagyatott hátsóudvar ugyanolyan volt, mint amit Magyarországon lehet látni a lassan döcögő vonatból. Kertek végébe kidobott autók olvadtak vissza földbe, düledező viskók tartottak talpon még düledezőbb bódékat.



Elegáns házak közé értünk, régi vasuti jelzőtáblákat láttunk fáradtan kornyadozni. Aztán megláttunk egy táblát: Lexington. Ideje volt visszafordulni - egyre hidegebb lett. Lexingtont majd legközelebb nézzük meg.