A pici tavat sűrű erdő vette körül. A fák hatalmas sziklatömbökre vetettek árnyékot. A sziklák egyik hasadékában több ezer éve indián vadászok húzták meg magukat. A tóra letekintve úgy látszott, semmi sem változott itt az elmúlt évezredek alatt.
Az erdő mélyén a sziklarabirintusban fémkeresős kincsvadászok fésülték át a hasadékokat ismeretlen eredetű értékeket keresve. A detektorok sípolása szentségtörésnek tünt a világvégi erdőben.
Még a mókusok is szemrehányóan néztek le rájuk a sziklaperemről. A modern berendezések megtörték az időtlennek látszó táj varázsát.
Az idilli látkép megtévesztő volt és bebizonyította, mennyire könnyen vezethet bennünket az orrunknál fogva a látszat.
Olyan logikusnak tűnt, hogy a vadászó indiánok a halban gazdag tó mellett ütöttek tábort mintegy háromezer éve - pedig a tavacska száz éves sem volt. Az erdő tulajdonos ásta ki saját két kezével alig több, mint három emberöltővel ezelőtt és ő építette fel a pici gátat is. Az erdő is ekkor nőtt vissza a legelő helyére. A közeli falvak lakói pedig villamossal jártak ki ide piknikezni.
Azóta eltűnt a villamos, a legelők, a remete hajlamú farmer és a tóból és az újra sarjadt erdőből természetvédelmi terület lett.
Fél óra múltán pedig a kincskeresők is elunták a söröskupakvadászatot és mi egyedül maradtunk a mókusokkal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése