Lúdnyak újranézve

- Libanyak?

- Lúdnyak. De lehet liba is. Mindegy.

- És mi megnézzük?

- Meg.

V továbbra is tamáskodva nézett, már ha tamáskodhat valaki, akit V-nek hívnak.

- Mit nézünk egy libanyakon?

- A libanyakat. Azaz nem egyet, hanem ötöt.

V nem nyugodott meg, de úgy döntött, bízik bennünk. Tizenvalahány év alatt kialakul egy kis bizalom barátok között.

Ahogy fogytak a fűszálak és a legelésző tehenek, V egyre kiváncsibb lett.

- Hol vannak itt libák?

- Libák nincsenek, csak nyakak vannak.

A helyi viszonylatban keskeny, kétsávos út szokatlanul makacsul tartott valamerre. Ment, ment és úgy nézett ki, sose lesz vége.

- Meddig megyünk?

- Amíg tart. Aztán nem megyünk tovább. Csak nézünk.

- Tudom, libanyakat.

A stoptábla figyelmeztetően magasodott az út mellett. V érdeklődve nézte, nagyjából annyira volt várható itt egy stoptábla, mint egy libanyak. Azt hiszem, ez a világ egyik legelveszettebb stoptáblája, ami ráadásul nem is kereszteződésben áll, hanem egy tehénlepénformájú parkoló végén.

Természetesen itt se tehén, se lepény. Csak pár keselyű nyalogatta láttunkra a csőre szélét.

Először a padot láttuk meg.



- Ezért jöttünk? - kérdezte szkeptikusa V. - Ez nem libanyak.

- Gyere.

Előreléptünk. V csak annyit mondott:

- Oh.



Ott volt elöttünk - alattunk a Gooseneck, amit a San Juan folyó vágott évmilliók alatt a sziklába.



Lenéztünk a mélybe. Szinte fülsüketítő volt a csend.

Néztünk, hallagattunk, csodáltuk a tájat és számoltuk a fűszálakat.

- Köszönöm - mondta V.