Újra a háztetőn

Csörr. Potty.
A csavarhúzó kiugrott a kezemből és csinált egy hátraszaltót a tetőn, majd vetett egy cigánykereket és még abból a lendületből átdobta magát az ereszcsatornán és csukafejessel eltünt a mélyben.

Szomorúan néztem utána. Hiába vettem kockás inget, úgy látszott, le kell másznom a tetőről azért, hogy visszahozzam a csavarhúzót.

A párologtató négy oldalát már levettem, háromba behajtogattam a párologtatólapokat, a motort és a tengelyt megolajoztam (ehhez öt centit kellett nyújtani a nyakamon és háromszor derékszögben elforgatni a kezem). Most már csak össze kellett rakni az egészet. Csavarhúzóval.

Ami az imént vetette alá magát az udvarra. Még az a vigaszom se volt meg, hogy kupáncsapott volna egy szaró macskát.

Úgy látszott, le kell másznom. A létrán.

Én olyan magabiztosan mászom le és fel a létrán és úgy közlekedek a tetőn, hogy amikor E meglátott, azonnal felhívta legjobb barátját és rávette, jöjjön ki és csinálja meg helyettem a párologtatót. Csak azért nem fogadtam el az ajánlatot, mert akkor előtte kellett volna lemásznom a tetőről és akkor E belehalt volna a röhögésbe.

Különben is, ha már fenn voltam, nem akartam lemenni.

Kérsz valamit? - kérdezte egy hang a mélyből.

Liftet - feleltem és bánatosan néztem a csavarokat.

Végigtapogattam a zsebeimet, hátha az egyikben van egy tartalék csavarhúzó.

A farzsebemben találtam egy svájcibicskát. Úgy megörültem, mintha egy csokitortát kaptam volna ajándékba. Meghúztam a csavarokat, majd nekiláttam összeszedni a bátorságomat: le kellett mászni. A kiköltözés a tetőre határozottan vonzó perspektívának tünt. Legalábbis jobbnak, mint a lemászás.