A késő éjszaka csendfátylat borított Salt Lake Cityre. Az emberek magukra húzták a takarót és akkor fordultak másik oldalukra, amikor Yodával kiléptünk az utcára.
Tíz óra volt.
Salt Lake Cityben korán fekszenek az emberek.
Ketten bolyongtunk az utcákon, Yoda meg én, Yoda magabiztosan járta be a város elhagyott utcáit. Amikor hazaérünk, be szoktunk számolni arról, hogy hány embert láttunk terepbejárásunk során.
A város utcái ehhez mérten vannak kivilágítva, azaz ehhez mérten sötétek. Ha a lakosság legnagyobb részét este kilenc-tíz között ledöntik az álommanók, felesleges pazarlás lámpák ezreit égetni az utcákon. Eleve, pazarlás lámpákat felállítani. A Hold úgyis világít az év nagy részében. Ha nincs Hold, akkor vannak csillagok. Ha csillagok sincsenek, akkor sincs kinn senki.
Most azonban egy utca végén olyan iszonyatos fényt láttunk, mintha egy nagyvárosban lettünk volna. Letértünk szokásos útvonalunkról és ámultunk és bámultunk.
- Jön a karácsony - bólogattak a rénszarvasok.
- Jön, jön - morzézta a kerítés, miközben elhaladtunk az elektromos fák alatt. Egyik szomszéd a másikra licitálva szórta a lámpákat a kertbe, a házra, a mindenségre.
Yodával álltunk földbegyökerezett lábbal és néztünk a fényt. Aztán persze először a Mester emelte fel a lábát.
Uh, mennyibe fog ez kerülni? Még egy hónap karácsony! De ha nekik tetszik!
VálaszTörlés