Nyolc perc sétára volt az egyházközség épülete. Gyalog mentem. Ez nem amerikai dolog volt. Szomszédaink, akik szinte ugyanekkora távolságra laknak, mind kocsival mentek.
Hiba volt gyalog menni: az utcáról betérőket senki sem fogadta, bezzeg a parkoló felől érkezők himnuszos könyvet és emléklapot kaptak.
Egyre többen lettünk. Mivel már nem fértünk el, két egyházfi eltolta a százötven fős terem végén lévő válaszfalat, ami mögött újabb ötven hely jelent meg.
A templom végében még volt egy hely R-ék mellett. Ide préseltem be magam. Egyik oldalon R ült, a másikon egy rutinos templombajáró ismeretlen. Ő egyből elaludt, amint lehetett és csak akkor ébredt fel, ha fel kellett állni, vagy "áment" mondani. Egyébként békésen aludt.
Újabb emberek érkeztek. Ekkor eltolták a következő válaszfalat is. Azt hittem, leesek a székről. A harmonikafal elmozdításával a templomot egybenyitották egy kosárlabdapályával. Egy valódi kosárpálya volt, két palánkkal, eredményjelzővel.
Végtelenül praktikus és ötletes megoldás volt, ugyanakkor kelet-európai énem számára szokatlan.
A szertartást egy egyháziember nyitotta meg és ő is zárta le, közben rokonok és barátok mondtak pár szót. Ez a másfél óra volt a szertartás legmeghatóbb része. Egy-egy emlékezés után himnuszokat énekeltek, majd az egyháziember befejezte a szertartást.
- Hazavigyünk? - kérdezte R.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése