Van, aki mocskosan szereti - Bucket O'Crawfish

A lábak egy nejlonzacskóban érkeztek.
Az asztalra gondos kezek egy másik nejlont erősítettek, hogy véletlenül se hagyjunk nyomot. Nyakunkban műanyag pártedli lógott.

Az egyetlen hétköznapin kinéző étel a rántottharcsa volt cajún sültburgonyával. Ezt papírtálcán hozták. A többi cucc zacskóban érkezett.



A Bucket O'Crawfish a fogyasztók állati ösztöneire és az emberiség egy részében lapuló sertésre alapozza üzleti stratégiáját: nincs olyan felesleges luxus, mint rendes tányér, tálca vagy rafinált tálalás. Az egyetlen nem eldobható evőeszköz a rákok páncéljának a feltörésére szolgál. A vizilények cajún szószókban, nejlonzacskókban érkeznek, aztán lehet harcolni velük.

Az alapadag egy font (fél kiló). El lehet dönteni, mennyire legyen csipős a louisianai szósz (kicsit, nagyon vagy még jobban). Aztán már jönnek is a zacskók a kiálló ráklábakkal. Lehet enni. Vagy kardozni velük.



Minden finom és friss. A kagylók, rákok, folyami rákok nemrég még ficánkolhattak, már amennyire egy kagyló tud ficánkolni.

Miután az utolsó fogás is megjelent az asztalon, egy darabig a zacskózizegés csak az állkapcsok szorgos munkájának a zaja hallatszott. Meg az a roppanás, ahogy a rákok lábacskája megadta magát a célszerszámnak.