Uszoda Törökbálinton

Belépésükkel húsz százalékkal nőtt az uszoda kihasználtsága. Ribizlifozelek és Zs büszkén körülnéztünk.

- Menjünk a középső medencébe, mert az üres!



A másikban hárman úsztak.

Mentünk a középsőbe. Nem szeretjük a tömeget.



Nyár elején kaptunk rá a Törökbálinti Sportközpont látogatására. Reggelente hetente egyszer-kétszer elmentünk úszni. Jó volt ide járni. Ez az uszoda sokkal szebb - és persze harminc évvel fiatalabb - volt, mint ahova Salt Lake Cityben járunk.



- De sötét van! - mondtam magamnak, amikor első alkalommal beléptem az öltözőbe. Aztán tétován előbbre léptem és ekkor felgyulladtak a fények.

Stirlitzként bámultam a mozgásérzékelő lámpákra.

(Stirlitz kinyitotta az ajtót. Felgyulladtak a fények. Stirlitz becsukta az ajtót. Sötét lett. Stirlitz kinyitotta az ajtót. Világos lett. Becsukta. Sötét lett. Stirlitz kinyitotta az ajtót. Felgyulladt a lámpa.
- Fridzsider - gondolta Stirlitz.)

- Zseniális! - mondtam.



Az öltöző volt az egyetlen helyiség, ami nem tetszett. Az egész sportközpontban (azaz uszodában) mindenütt bőven volt hely. Nagy tereket láttunk, bámultuk a természetes fényben fürdő hatalmas belmagasságot, a tágas csarnokokat.



Az öltöző ezzel szemben kicsi volt. Amíg egyedül voltam, esetleg a bőbeszédű Kovács úrral osztoztam a téren, nem volt gond. De szerintem ha már egyszerre tizen vannak benn, akkor a helyiség átalakul szardíniásdobozzá.



- Mindig ilyen sokan vannak? - kérdeztem Kovács urat első alkalommal.
-  11 után kevesebben vannak. De nem szeretek egyedül úszni - felelte.