Mindketten láttuk, de csak az én kezem rebbent meg a kormányon. A kanyar után egyszercsak ott volt a híd. Ragyogott a napfényben.
Nem álltam meg az út és a hajtûkanyar közepén, hogy jobban megnézzem a hidat. Nagyobb kísértés volt, mint egy bezárt szobában együtt lenni egy krémessel és egy villával valamint a szigorú utasítással: krémest enni tilos.
Huszonvalahány éve olvastam a Híd a Drinánt. Azóta szeretem Ivo Andricot. Azóta szeretnék eljönni ide és megnézni a hidat.
Most sikerült és nem csalódtam.
Féltem, a híd kicsi lesz. Nem lesz elég szép. Nem lesz eléggé lenyûgözô. Nem olyan lesz, mint amilyennek a könyv alapján elképzeltem.
De olyan volt.
Vagy még szebb.
Átsétáltunk a hidon. Teljes nevén a Szokolovics Mehmet hidon. Leültünk a közepén a kôpadokra, ahogy a regényben ülnek le a helybeliek és néztük az embereket.
Visegegrád ma is, mint sok évszázadon át, a hídból él, csak nem a kereskedelembôl, hanem a hidat meglátogatókból.
Szinte csak szerb és bosnyák rendszámú autókat láttunk, meg egy Jeep-et Ontarioból.
Egy, a hídranézô teraszon ültünk és kávéztunk. Ekkor láttuk meg a híd körül rajzó csónakokat. Nem hagyhattuk ki.
- Két fôre öt Euró - mondta a kapitány, aki úgy nézett ki, mint Fülig Jimmy.
A folyóról még szebb volt a híd. Körbehajóztuk a pilléreket, megkerestem azt a hármat, amit felrobbantottak az elsô világháborúban.
Mimar Szinán, a török építészzseni egy fantasztikus hidat épített. Csak jó húszperc hajókázás után vettük észre, hogy a híd nem szimmetrikus - amitôl talán még szebb.
Fülig kapitány eltávodott a hídtól és egy modern, de historizáló épületekkel teli félsziget fele kanyarodott.
- Andricgrad - mondta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése