Kisvendéglô Prágában

Kisvendéglô volt. 

Vagy kiskocsma. 

Prágában. 

Pont ott, ahol laktunk. 

Egyértelmû volt, hogy itt kell ebédelni, fôleg, hogy láttuk a krétás kiírást az ajtó melletti táblán: pecne kaca. 

Bementünk. A gyanusan turisztikai név - Svejk - ellenére úgy látszott, hogy az utolsó turisták Ferenc Jóska alatt jöhettek ide, amikor utoljára lesikálták a falakat és kicserélték a dekort. 

Egyedül voltunk vendégek. 

- Pecne kaca - rendeltünk. A pincérnô unottan ránknézett:

- Nincs. 

A pecsenyekacsát downgrade-eltük morva verébre. 

Finom volt. 

Jó borravalót hagytunk. Elmentünk. 

A pincérnô továbbra is életunt volt. 

Két óra múlva visszatértünk még egy körre. 

Ugyanaz a pincérnô. Nem unta meg az életet véglegesen. Eddig. 

Ránknéz. Nem ismer meg. 

(Tudom, a vendéglátásban dolgozók káposztafejeket látnak, de a Ribizliknrk jellegzetes fejük van, külföldiek és így kirínak a "tömegbôl", de mindegy, nem a pincér mosolyáért járunk ebédelni.)

A táblán továbbra is vigyorog a kacsa. 

- Pecne kaca?

- Nincs. 

Eszünk. 

Finom. 

Másnap vadonatúj étlapot láttunk az ablakban. A nagy turistaforgalom miatt viszont árat emeltek, 75-rôl 76 koronára. Se az új étlapon, se a táblán mem volt kacsa.