A férfi az árnyékban ült és nem mozdult.
- Kukino? - kérdeztük. Egy fûszál se rezdült, egy madár se mozdult. Fél órája senkit se láttunk.
A férfi bólintott és tovább nézett.
Elindultunk felfele.
Kukino egy bronzkori obszervatórium lehetett, amit pár ezer éve egy baztorgonával koronázott hegycsúcsba faragtak bele.
Az ide vezetô út hosszú volt, egyre keskenyebb és egyre meredekebb. Csak mentünk felfele, mentünk, fel, fel, fel, aztán még fel, fel, fel, aztán amikor jelzés hiányábamn azt hittük, eltévedtünk, megérkeztünk.
Itt most gyalog mentünk fel, fel, egy széles ösvényen, ami lágyan emelkedve ölelte át a hegyet, hogy aztán a végén meredeken kanyarodjon fel toronyirábt, egy kecskecsapás formájában.
Aztán jött a helyreállított , feltárt kôfal, majd az obszervatórium mesterséges teraszai.
Néztük a tájat, hallgattuk a csendet és csak figyeltünk.
- Szkopje vár - sóhajtottam a hátralevô kilométerekre gondolva.
Mentünk.
A férfi ugyanott és ugyanúgy ült és meg se mozzdult, csak nézett.
Intettem neki, ô visszaintett.
Mentünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése