Szamaritánusok Strugában

- Struga olyan, mint Ohrid, de turisták nélkül - olvastam. 

V bólintott, menjünk. 

Elköszöntünk a házinénitôl és szálltunk volna be az autóba, amikor megláttuk japán szomszédainkat csomaggal 

- Hova mentek?

- Strugába - felelték. 

- Elviszünk. 

A középkorú japán házaspár lelkesen bepattant hátra és elindultunk. 

Ôk a buszpályaudvarra mentek, ahonnan Tiranába volt jegyük. Már jártak Koszovóban és Macedóniában. Most Albánia volt soron. 

- Mikor is megy az a busz? - érdeklôdtem aggódva, amikor véletlenül eltévedtünk és már majdnem az albán határon jártunk. 

- 12:30 

Megnyomtam a gázt. 

Természetesen semmi se volt kitáblázva, V lelkesen zsonglôrködött a térképekkel és utikönyvekkel. 

- Sztanica autobusova? - kérdeztem konyhaszlávon. Ezt értették, szemben az angollal. Meg is mutatták, oda is értünk, át a városközponton, iszonyatos forgalomban, rengeteg turista között. 

- Hagyjuk ki!

- Hagyjuk - értett egyet V. 

- De nézzük meg a sziklatemplomot. 

A sziklatemplom egy barlangba "szerelt" templom volt a tóparton egy magas szirtben. 

Szerintünk ide csak helybeliek jöttek, mert más úgyse találta meg az utat: a látszólagos fôút egy szállodában ért véget. 

Kitartásunknak meglett az eredménye: párszáz lépcsôfokot leküzdve felértünk a pici barlangban található templomba. 

Egy, a bejáratnál hörgô turista ránkbízta a kulcsot - amit lenn kellett volna elkérnünk, de a nagy sietségben elfelejtettük. Szerencsénk volt, még egyszer nem másztunk volna fel ide. 

Vagy talán mégis. Annyira szép volt.