Kanabi túra

Miközben egy pórázon sétáltatott disznót és az információt rettegésben tartó vérmacskát kerülgettük a Mesterrel, próbáltunk tippeket szerezni: mit tudunk másfél-két órában megnézni.

- Látjátok azt a hegyet ott szemben?
Láttuk.
- Ott van pár indián rom meg egy vízesés. Másfél óra alatt megjárható.

- Mi lenne, ha lefeküdnénk egy árnyékba? - kérdezte Yoda - Az is jó program.
- Túrázzunk - nógattam Yodát - Megnézünk pár romot.
- Van sarka? Meg lehet jelölni?
- Nem jelölheted meg. De megszagolhatod.



Elindultunk lefele egy meredek ösvényen egyenesen a patakhoz. Mentünk lefele, mentünk és a patakhoz értünk.




Aztán eljutottunk minden túra kötelező pillanatához: elfogyott a lefele menő ösvény és felfele kellett menni. Mentünk, mendegéltünk, egyre magasabbra és egyre kacskaringósabban.



Az ösvény egyre jobban a sziklafalhoz simult és egyre szebb sziklaformációk alatt mentünk el és Yoda egyre lelkesebben jelölt.

- Mit csinálsz?
- Hát valahogy vissza kell találni...



A kovetkező kanyar után elfogyott az ösvény és mi mehettünk vissza, újra felvenni a fonalat.



Aztán ott volt a rom, pici magtár tökéletes állapotban és pár összedőlt lakószoba.

- Bemegyek... - húzott a Mester.
- Nem, nem. Hatszáz éve itt áll, ne rongáld.



Tovább sétáltunk a hasadékban újabb és újabb romokat találva.



Aztán kinéztünk az egyre szűkülő párkány alól és elindultunk tovább a völgy vége fele.



A völgy egy meredek falban ért véget, ahonnan egy vízesés mellett tovább lehetett volna mászni felfele.

- Menjünk - húzott a Mester.
- Vissza kell érni időben a parkolóba.
- Ne...
- De...

Úgyhogy megfordultunk és megkezdtük az ereszkedést, hogy majd utána mászhassunk felfele.