Thanks for the pictures, Denise!
Denise, köszönjük a képeket!
- Akkor 2:10-kor kelek - mondta a gyorsabbik Ribizli az ultrafutás elötti délutánon. Ez az időpont már önmagában megmagyarázza, hogy a kövérebbik Ribizli miért nem fut ultrát.
Reggel kettő tízkor kelni nem embernek való. Ellene van a homo sapiens genetikai kódjának.
De Ribizli felkelt, kicaplatott a hotel elé, ahol felszedte pár lelkes ultrafutó - akik még korábban keltek, hogy ideérjenek -, aztán elmentek a rajthoz, a Vivian parkba.
Nagyjából ekkor kelt az az önkéntes is, aki szatíroknál rendszeresített fürdőköpenyben elkezdett szalonnát, kolbászt és palacsintát sütni a futóknak az egyik állomáson.
Ezek az állomások nagyon fontosak: itt lehet inni, kulacsot tölteni és itt reparálták meg a futók sebeit, néha ragtapasz helyett ipari ragasztószalaggal.
A korai kelés után a népek elindultak, hogy lefussanak ötven mérföldet (ami igaziból 53 volt). Azaz a táv a kitérőkkel együtt közel kilencven kilométerre duzzadt.
Gyönyörű helyeken futottak, olyan helyeken, ahol csak paplanernyősök, kőszáli sasok, profi alpinisták és űzött vadak járnak. Esetleg repülnek.
Aztán leereszkedtek mindenféle völgybe, hogy utána szerpentineket egyenesen levágva és a hegyre nyílegyenesen felfutva ismét visszatérjenek a madarak közé. Egyik ilyen völgyben talált a szebbik Ribizli egy lópatkót (ló nélül). Másik hús-vér tehenet találtak élet nélkül, szóval a Ribizli jobban járt.
Csüdig gázoltak a hóban, miközben mi Yodával harmincvalahány fokban tanulmányoztuk a Utah Lake-et. A futók közben a sasmadár perspektívájából tették ugyanezt.
A több, mint négyszáz maratont lefutó szervező szerint ez az Egyesült Államok negyedik legnehezebb ötvenmérföldese. Egy Németországból a pocsolyát csak ezért a futásért négy napra átrepülő, már száz ultrát lefutott német fickó szerint túloz, a hótakaróval együtt ez nem a negyedik, hanem a legnehezebb ötvenmérföldes.
Valóban, az egyik futó egy hegytetőről küldött egy sms-t b. nejének, miszerint "mindjárt hányok, nem tudom, hogy fogok lemenni és..." az sms itt megszakadt, én meg ma is csodálkozom, hogy a feleség nem riasztotta a hegyimentőket. Vagy nem hívta az ügyvédet, hogy elrendezzék az örökösödés kérdését.
A futók futottak, átkeltek patakokon, lavinákon, kőgörgetegeken, csúsztak fenéken havon fákat elkerülve és - állítólag - nagyon jól érezték magukat, miközben sebeikből csöpögő vérrel jelezték az utat az esetleges mentőexpedicióknak.
És futottak.
Yodával mi a nap - és pár burger - végeztével elindultunk szurkolni és ahogy közeledtünk az utolsó, személyautóval is elérhető állomáshoz, Csontbrigádot idéző alakokat láttunk az út szélén botladozni.
Némelyik nő úgy nézett ki, mint aki átesett egy vak komondoron. Oda-vissza.
Tapsoltunk nekik és integettünk, ettől kicsit magukhoz tértek és mentek tovább a cél fele, mi pedig Yodával letelepedtünk az állomásnál, elrágcsáltunk egy darab szárított húst és csodáltuk a futókat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése