Az első oszlopokat még minden irányból lefotóztuk.
Minden szögből megvizsgáltuk őket.
Aztán megszoktuk a furcsa oszlopokat, amik a szakemberek szerint kővévált gejzírek vagy hőforrások.
Ahogy kanyargott a kiszáradt patakmedret keresztező ösvény, egyre színesebb lett a világ.
Még megkésett tavaszi virágok is nyíltak itt-ott.
Persze a kicsi, zsebben hordható növényhatározómat megint az autóban hagytam.
Lehet, kellene venni egy telefonra letölthetőt. Olyat, ami offline is működik. Utah déli része egy fehér folt a mobilszolgáltatók térképén.
Az ösvény újabb és újabb sziklamedencékbe kanyargott be.
Magas sziklafalak határoltá őket és mindig úgy nézett ki bennük, hogy ennyi, nincs tovább, vissza kell fordulni.
De valahol mindig volt egy átjáró, ahol egy folyosón tovább lehetett menni.
- Odanézz! - mondta hirtelen a Mester és odaszaladt a finom porban a régi kerítés maradványaihoz.
- Erre váltam - emelte fel lábát és nagyon elégedettnek látszott. Itt több időt töltöttünk nézelődéssel - és szaglálódással - mint a séta alatt eddig összesen.
Aztán Yoda szemei, ha ez egyáltalán lehetséges, elkerekedtek és húzni kezdett.
- Azt, azt akarom!
Én magamban totemoszlopnak neveztem el a kőoszlopot, azaz a kővévált gejzírt.
- Ide még vissza kell jönni - mondta Yoda és lelkesen tovább poroszkált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése