- Vajon ki lesz ott? - morfondíroztunk.
- Én, én, én - mondta a Mester és egy másodperc alatt tizenötször körberohanta az autót belülről.
Nehéz volt elhinni, hogy rajtunk kívül valaki más is kiautózik a Transzkontinentális Vasút Nemzeti Történelmi Helyre megnézni a történelmi esemény újrajátszását, azt a pillanatot, amikor a keleti és a nyugati vasúttársaság mozdonyai találkoznak azon a ponton, ahol a két vonal összeért a nagy semmiben, messze mindentől.
Rengetegen voltak. Sokan autóval, motorral jöttek, de a parkoló sarkában két turistabusz is állt. A tömeg izgatottan várta, hogy megérkezzenek a mozdonyok, amik meg is érkeztek.
Először a kaliforniai társaság mozdonya érkezett, fehér füstfelhőbe burkolózva: fával fűtötték, mert Kaliforniában nem voltak szénbányák. A mai szemmel meglehetősen picinek tűnő mozdony kisebb erdőségeket égetett el tűzterében minden egyes utazáskor.
Aztán begördült a keleti szerelvény vastag fekete füstfelhőt húzva maga után. Kansasban a vonal szénbányák mentén vezetett.
Nemcsak a vonatok cseréltek itt mozdonyt. A távírópóznák a nyugatról érkező sínpárok mentén az északi oldalon voltak és itt váltottak át a sinek déli oldalára.
Mi pedig a sok vasútrajongóval együtt boldog vigyorral néztük, ahogy a pici mozdonyok tolatgatnak fel és alá. Azt hiszem, ide még visszajövünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése