Nem volt annyira meleg, mint a Santa Clara völgyében. Talán jó is volt. 15 fok gyalogolni pont jó, főleg itt a vörös porban a vörös sziklák között, lassan megkerülve a sziktaívet az egyik vonulat tetején.
Mentünk, mendegéltünk, néztük a távolban kéklő hegyket, a közelben emelkedő vulkanikus kúpokat, kerülgettük a szúrós kaktuszokat és megcsodáltuk a mormon teát.
A mormon tea nevű növényt a mormonok akkor kezdték teának inni, amikor vallásuk megtiltotta, hogy igazi, koffeines teát igyanak. Az embereknek lelki szükséglet, hogy valamit így iszogassanak, kávét, teát, pótkávét, pótteát. Egyszer majd kipróbáljuk.
Ahogy mentünk, eltünt mögöttünk St George. Fura volt, hogy pillanatok alatt a világ végén érezhettük magunkat. Nem volt itt semmi, nem látszott, hogy a domb mögött Utah második legnagyobb agglomerációja búvik meg.
Csak mi voltunk, a kaktuszok, a bokrok és a kövek és a homok, meg a város egyik régi vízvetetéke, ami valami forrás vizét vezette a völgy fele egykor.
Aztán pár kanyar után ismét ott volt a meseváros vörös sziklákból.
Ilyen csak a mesében van, esetleg egy másik bolygón játszódó mesében.
Hirtelen egy mély repedés előtt álltunk meg. A Mester lenézett és inkább gyalogolt pár száz métert, de megkerülte. A repedés mélyén, valahol 4-5 méterrel lejjebb látszott, hogy emberek préselik át magukat a szurdokban.
Nekem már a látványtól előjött a klausztofóbiám és rettegtem attól is, hogy elképzeltem, milyen lehet a sziklafalak közt felfele nyomakodni több száz méteren át.
Mivel nem szeretem a horrort, inkább nagy levegőt vettem és a végtelen horizontra néztem, majd Yodával továbbsétáltunk az autó fele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése