- Olyan lesz biztosan, mint a Macitó, csak kisebb - magyaráztam Yodának, aki izgatottan belelihegett a fülembe, miközben elhagytuk a fenyőmatuzsálemekhez vezető ösvény parkolóját.
- Mindjárt ott vagyunk - tettem hozzá.
De nem ott voltunk, hanem egy parkolóban, ahonnan le lehetet nézni a Navajo Lake-re. Lenézni lenéztünk és elállt a lélegzetünk.
Mint megtudtuk, a tavat egy lávafolyás hozta létre, amikor elzárta a völgyet. A lávafolyás ma is feketén vágja ketté a fenyvest a tó egyik végében.
A telepesek ezt kiegészítették gáttal, hogy több vizet tudjanak itt tárolni.
Engem a környezet, a hegyek, a növényzet mind a Szent Anna-tóra emlékeztetett. Csak tömeg nem volt.
Leparkoltunk a tóparton és elindultunk a fövenyen.
Itt-ott táboroztak, horgásztak, de ettől eltekintve nyugalom volt, mindenkinek jutott elég a partból.
Mi a tavat félig-meddig kettéosztó töltésig mentünk.
Aztán beledugtam a lábujjam a vízbe.
E pillanat új értelmet adott a hidegvíz kifejezésnek.
Mit hideg, jeges!
De azért belegázoltunk és elindultunk befele. Pár lépés után már nem is volt annyira hideg.
Begyalogoltunk a tó közepébe, mint pár kihült lábú Mózes.
Távolban láttunk a tóparton álló miniatűr lakóatót és megállapítottuk, hogy annak a tulajdonosa tud élni.
Esténként hideg lehet itt, 2754 méter magasan, de most pont jó volt. A kempingezéssel azért várnánk június-júliusig és hoznánk meleg hálózsákot.
Ha kinyitnak a kempingeg, mert egyelőre a tó körüli táborhelyek zárva vannak a ragály miatt.
- Majd ha melegebb lesz - mondtuk és immár száraz lábbal elindultunk vissza a kánikulába, Cedar Citybe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése