Ezt a történetet a mormon egyetem egyik tanára gyűjtötte fiatalkorában az Ute indiánok között a 18. század végén:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy indián főnök, akinek volt egy gyönyörűséges lánya, aki annyira szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de rá nem.
A törzs szállásterületét aszály sújtotta és a Wasatch-hegység mentén mindenki éhezett, a termés kiszáradt, az állatok elmenekültek vagy szomjanhaltak, a halak elpusztultak a kiszáradt patakokban. Ekkor a törzs varázslója elvonut fel a hegyek legmagasabb csúcsára és a szellemek tanácsát kérte.
Az ősök szellemei pedig elmondták, hogy egy fiatal lány halálával meg tudják engesztelni az isteneket, akik megharagudtak népükre.
Az uta törzs lányai sorsot húztak és a törzsfőnök világszép lánya húzta a rövidebbet.
Egy zokogva eltöltött éjszaka után a lány felkerekedett és meg sem állt a hegy csúcsáig, ahonnan látta a felkelő napot, a törzs területét és az egész völgyet.
Lenézett a mélybe, nagy levegőt vett és lelépett a szakadékba.
Történt pedig, hogy pont ekkor erre járt a rivális törzs legbátrabb és legszebb harcosa, aki meglátta a zuhanó lányt és elkapta és bevitte a barlangba.
A lány azt hitte, ősei szelleme mentette meg egy daliás vitéz képében és beleszeretett a földre szállt szellembe és a barlangban minden megtörtént, ami megtörténhetett és valószínűleg több is.
Mikor azonban elindultak hazafele, az ösvényen szembetalálkoztak a lány testévérvel, aki azt hitte, az idegen harcos elrabolta testvérét és azonnal ledöfte lándzsájával. A lány felkapta haldokló társát és visszacipelte a barlanga, ahol hős örökre lehunyta szemét.
A zokogó lány rádöbbent, hogy szerelme halandó volt és bánatában követte őt a túlvilágra.
A hős vitéz máig dobogó szívét most is lehet hallani a barlang mélyén és a lány könnyei pedig tóvá váltak egy mély völgyben és a Könnyek-tava máig emlékszik a szerelmesekre. A törzs pedig minden évben a pár halálának évfordulóján máglyát rakott a barlanghoz vezető szurdok bejáratánál.
Eugen Lask Roberts, a mormon egyetem tanára 1922-ben nyomtatásban is közzétette a legendát, ami több változatban élt tovább. Bekerült az iskolai és egyetemi tananyagba, idegenvezetők, cserkészek és nemzeti parki alkalmazottak mesélték a hegyekben és felújították a máglyarakás-hagyományát is.
Az mit se von le a történet szépségéből, hogy az egészet Eugen találta ki, hogy szórakoztassa diákjait és vendégeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése