- De szép idő van! - mondtam Puppeynak.
- Vizet.... - felelte Puppey.
Centerville felett kerestünk pár sziklarajzot és a szeptember végi melegben nem is sejtettük, milyen lesz majd később laptopot fogni errefele.
Eleinte egy teljesen jól járható ösvényen halandtunk a hegyoldalban.
A bozótot hamarosan igazi erdő váltotta fel. Közeledtünk a patakhoz.
Puppey lelkesen szagolgatta a bokrokat, fákat.
A patak után viszont el kellett kanyarodni és követni a patakmedret.
Ez nem volt annyira egyszerű, mert nagy sziklatömbökre kellett felmászni.
Persze erre megvolt a módszerünk: feltettem a túrabotot és feltettem a peremre, majd felkaptam Puppey-t, aki morcosan nézett és őt is feltettem a bot mellé, majd olyan gyorsan kellett felmásznom melléjük, hogy Puppeynak ne legyen ideje szétrágni a botot.
Aztán ezt még egyszer. Tízszer. Százszor.
Idővel kezdett uncsi lenni, de úgy gondoltam, megéri pár olyan sziklarajz, ami Utah közepén van. Errefele az indiánok ritkán rajzolgattak a sziklákra.
Az erőfeszítéshez képest a sziklarajzok egy nagy csalódás voltak: nagyon nagy fantázia kellett ahhoz, hogy egyáltalán felismerjem őket.
Puppeyvel Coalville-ben láttunk pár ilyesmit, de azok értelmezhetőbbek voltak.
Miután megállapítottam, hogy ezektől a rajzoktól nem leszek okosabb, megnéztem, érdemes-e továbbmenni. Elvileg arra volt még pár vízesés, de ehhez másfél ember magas sziklatömbökön kellett átmászni. Ezt nem akartam.
Megismételtem hát a felfele kidolgozott módszert. Ledobtam a botot. Leereszkedtem, levettem a morcosan néző Puppeyt és visszamentünk az autóhoz.
Puppeyt a mászás a vártnál jobban megviselte: szó nélkül összegömbölyödött az ülésen elaludt.
Arra se akart felébredni, hogy visszaszavartam a helyére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése