Fel a Pokolba

A Pokolba mentünk.

Fel.

Nem le.

A Hell Canyon a város északi peremén van az Ensign-csúcs alatt és a leírások szerint egy közepesen nehéz túra.

Mi egy kicsit nehezebbé tettük azzal, hogy kicsit messzebb, a Parlamentnél parkoltunk és onnan mentünk az ösvény kezdetéhez.

Az első - és a túra legnagyobb - nehézségét itt egy betonkorlát átmászása jelentette, hogy átjussunk egy forgalmas úton a házaktól az ösvény elejére.

Innen kezdve az út egy szerpentinben folytatódot egy elhagyott mini-víztározó mellett.

Itt állt a város legmagányosabb kukája is, amiről nem tudtuk eldönteni, hogyan üríthetik: ide csak repülő kukásautük jöhetnek fel.

A kuka után megláttunk egy kopár sziklaalakzatot, ami kiemelkedett a füves (szalmás) domboldalból.

Ahogy közeledtünk,  egy sziklahasadékott vettünk észre kicsi, most alig csöpögő vízeséssel és egy egyszerűszentéllyel találtunk.

Eleinte nem tudtuk hova tennia  szentélyt keresztekkel és bibliai és modern apokrif feliratokkal.

Aztán amikor a Hell Canyon bejáratához közeledve egyre több sziklára rajzolt keresztet láttunk, megértettük, hogy sokan így védik a Pokol kijáratát. 

Az nem volt világos, hogy azért, hogy pokolbéli lények ki ne jöjjenek vagy azért, hogy vissza ne menjenek.

Az út eddig könnyű volt. Hiába mentünk meredeken felfele, a kényelmes szerpentinen nyugodt tempóban győztük le a szintkülönbséget. Néha toronyiránt is mentünk, hogy levágjuk a nagy és felesleges kanyarokat.

A kilátásra persze lehetett panasz: láttuk a tél eleji inverziót, a kőolajfinomítót és a vasúti rendezőpályaudvart, meg a HÉV-remizt. 

Szerencsére hamarosan bekanyarodtunk a Pokol-szurdokba - ahol továbbra is kényelmes ösvényen lehetett felfele baktatni. Láttunk pár érdekes sziklaformációt, az érdekes sziklaformációknál láttunk egy szétszórt szarvast (mármint nem olyan szarvast, aki szórakozott volt, hanem olyant, akinek valahogy szétszóródtak a csontjai). Mivel sejtettük, hogy a közeli barlangokban szarvastetemek szétszórásával foglalkozó lények lakhatnak, inkább tovább kaptattunk felfele.

Majd egy, a közeli dombokon levő antennákhoz vezető utat keresztezve újabb szerpentin kezdődött, ami újabb sziklák és kisebb üregek mellett kaptatott fel az Ensign-ra.

Innen, mert még bírtuk, felszaladtunk a következő nyeregbe, ahonnan lenéztünk az Ensign-ra és a Salt Lake völgyre.

Az Ensign különösen jól nézett ki fentről.

Itt fenn Puppey kijelentette, elég volt. Egy kis falatkával meggyőztük, hogy haladjon lefele - néha ölben -  és visszasétáltunk a Parlamenthez. Szerencsére innen már csak lefele vezetett az út.