Az Adams-vízesést már rég meg akartuk nézni, egyszer a bölényfutás után is, de mindig közbejött valami.
Most végre elhatároztuk magunkat és elindultunk - meglepő volt. Amióta utoljára a környéken jártunk, a kétsávos utat autópályává fejlesztették és a pict, gödrös parkolóból nagyobb komplexum lett, mint amit némely metróvonal végén találni. Már ahol van metróvonal.
Itt egy hatalmas és jórészt üres parkoló volt, ahonnan lelkesen elindultunk felfele.
Itt a legtöbb túra úgy kezdődik, hogy egyik irányba a combizmot teszi próbára, a másikba a vádlit. Esetleg mindkettőt és oda-vissza.
Az első szerpentin pont arra volt jó, hogy eljussunk az egykori Bonneville-tó egykori teraszára, ahonnan meredeken mentünk tovább felfele, amíg észre nem vettük, hogy rosszfele megyünk.
A vízeséshez el kellett volna kanyarodni, de mi egyenesen továbbmentünk az Adams-kanyonban.
Az Adams-vízesést, csakúgy, mint az Adams-kanyont - nem meglepő módon - egy Adams nevű emberről nevezték el, aki arról volt híres, hogy a környéken víztározókat ásott ki (lásd legfelső fotó) és hétévente megházasodott és minden feleségétől lett hét gyereke.
Mivel a kanyon is és a patak is jól nézett ki, mi továbbmentünk felfele, hogy megnéztük, ott milyen.
Mert hát biztosan érdekes.
Az is volt!
Az ösvény egy érdekesebb és ezzel párhuzamosan egyre meredekebb lett.
Szokás szerint az ösvény olyan volt, mintha túlméretezett lépcsőkön mennénk felfele.
Úgy ezer méterrel feljebb már kezdett elég lenni a vadregényből.
Közben egy futó időnként elfutott mellettünk (fel a tetejéig és le az aljáig, aztán megint, ad infinitum vagy ad orrvérzés), amikor negyedszer futott el mellettünk, akkor megkérdeztük, mennyi van hátra, azt mondta, már kevés.
Valóban, a patakparton elértünk egy szárazvízeséshez, ahol erős vízcsobogást hallottunk.
Itt bele kellett gázolni a patakba, hogy továbbjussunk.
Amikor kiértünk a kanyarból, azt mondtuk, Ó.
Ez volt a felső-vizesés. Természetesen ez is Adams. (Upper Adams Falls).
A vízesés katlanjában nem is kellett közelmenni hozzá a zuhanyozáshoz.
Innen már csak lefele lehetett menni.
Láttunk lefele pár kisebb vízesést és elhatároztuk, ha már ittvagyunk, megnézzük, hol rontottuk el és megkeressük az alsó vízesést is.
Szóval ott rontottuk el, ahol a virágok nyíltak.
A sego lilly-knél nem felfele, hanem jobbra kellett volna menni vízszintesen, hogy utána menjünk fel, le, fel-le.
Itt a tűző napon kellett menni, ami Utahban májusban már nem kellemes.
Ez a vítesés is kárpótolt a fáradtságért.
Az utolsó métereken lemászni nem volt egyszerű, de sikerült. Sőt, fel is tudtunk jönni!
Határozottan jó zuhany volt a végére, mégha hideg is. A patak ugyanis olyan volt, mintha megolvasztott hó folyt volna benne. Valószínűleg, mert az is folyt benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése