Macskás történet

London
Originally uploaded by ribizlifozelek

Ezt a régi macskás történetet tegnap szerettem volna megírni a nyávogó cicamicával együtt, elálmosodtunk és örültem, hogy azt a bejegyzést be tudtam fejezni.



Sok éve Barcelonában az óvárosban béreltem egy szobát. Onnan jártam ki minden nap a világ végére, Bellaterrára az egyemre. A ház az óváros rosszabbik felén egy sikátorban szorongott két nagyobb épület között. Nem volt nagy ház, négy emelete volt, minden emeleten egy lakással. Egy nagyobb bőrönddel már nem is igen lehetett elférni a "lépcsőházban". A szoba olcsó volt, a házinéni őrült.

M., a házinéni latint és katalánt tanított középiskolában. Hobbija az éneklés és a zongorázás volt. Ahhoz képest, hogy milyen rosszul zongorázott, egész pocsékul énekelt. Aktív állatvédő volt. A macskákra specializálódott: a kóbor macskákat mentette. Ha épp nem lehetett őket menteni, befogadta őket. Amikor beköltöztem, egy darabig exponenciálisan növekedett az állomány: 1, 2, 4, aztán szerencsére a növekedés ritmusa lecsökkent, 5, 6. Nyolcnál tetőzés, aztán a létszám beállt négyre. Azt hiszem, a macskákat kedveltem M-ben a legjobban. Sajnos, ő jobban szeretett énekelni.



M. 32 éves volt.

Esténként néha meggyújtott pár gyertyát, leült a zongorához. Néha egyszerre zongorázott és énekelt. Olyankor a szomszédok becsukták az ablakot.

A macskák imádták: leültek köré, nézték a lángokat és hallgatták a zenét.

A koncert végeztével M. aludni tért, a macskák meg tovább bűvölték a lángokat és titokzatos dolgokra gondoltak. Én meg arra, ki merjek-e ugrani az emeletről, ha egy éjszaka kigyullad a ház.



Egy nap Caruso, a kisebbik cica férfivá érett. M. kétségbe volt esve: mi fog történni az éjjel Caruso és a macskalányok között. Erre nem kerülhet sor.

M. ült az ágyon, kisírt szemekkel és Carusot fogta, nehogy történjen valami. A lányok pedig ott rajzottak körülöttük.

Felajánlottam, aludjon Caruso a szobámban.

- Nem lehet, akkor nagyon komoly trauma érné...

Ebben biztos voltam. Nem engedtem meg volna neki, hogy az ágyamban aludjon.

- Nyugtató kéne... - mondta M.

Nem akartam zavarni, ezért szokásommal ellentétben inkább elmentem vacsorázni a szomszédos kulturális kiskocsmába. A kulturális kiskocsmában esténként - ha nem volt foci - előadásokat tartottak, filmet vetítettek, vitaestet rendeztek. Az étel jó volt és olcsó, az előadások, beszélgetések, sakkpartik izgalmasak. Főleg helybeliek jártak ide: diákok, anarchisták, nyugdíjasok és anarchista nyugdíjasok.



Megvacsoráztam, fél füllel hallgattam a vitát (mit mondott Marx a lakáskérdésről, ha mondott valamit egyáltalán), aztán hazamentem.

Tíz óra volt. Pislákoltak a mécsesek. M. a zongoránál ült, fél kézzel Carusot szorította magához és fél kézzel játszani próbált. A lányok körülötte keringtek.

- És miért nem alszol a lányokkal és hagyod a nappaliban Carusót? - már akkor is durván leegyszerűsítően gondolkodtam és hittem az egyszerű megoldásokban.

- Az traumatizálná. Mi egy család vagyunk. Különben is, megszökhetne.

Nem volt teljesen világos, hogy Caruso hogy szökhetne meg egy lezárt lakásból, de nem vitatkoztam. Visszavonultam a szombámba. Olvastam és próbáltam megérteni egy érthetetlenül megírt cikket. Éjfélkor még a katalán szótárral és a mezőgazdasági tájnyelvi szavakkal küszködtem - se a katalánnak, se a mezőgazdasági tájnyelvi szavaknak nem volt köze ahhoz, amivel akkoriban foglalkoztam. A cikk viszont valamiért kötelező olvasmány volt.

A nappaliból közben énekszó szűrődött be a szomámba. Egykor még hallottam valami altatót.

Reggel hatkor elindultam a fürdőszoba és a kávéfőző fele.

M. ott ült a nappaliban a heverőn és Carusót simogatta. Szeme vörösebb volt, mint Caruso bundája.

- Nem aludtam egész éjjel - mondta -, de szerencsére nem történt semmi!

M. még aznap elment Carusóval az állatorvoshoz és attól kezdve Caruso csak sokkal magasabb hangon énekelhetett.

Este csend volt, én pedig kivételesen vettem egy nagy darab felvágottat Carusonak.