Séta a hómezőn

Kisütött a nap.
Yodával elmentünk kirándulni. A Codman udvarház mögötti erdőt céloztuk meg.

Hideg volt. A hó hangosan ropogott lábam alatt. A mókusok fázósan húzták magukon össze azt a szőrkabátot, amit Yoda le szerett volna segíteni róluk. Az ösvény nyílegyenesen vezetett az erdőbe. Félórát mentünk előre. Itt az út elágazott. Reméltem, hogy az egyik elágazás egy dombot megkerülve visszavezet a házhoz. Elkanyarodtunk.

Mentünk, mendegéltünk az ösvényen. Én vidáman lóbáltam a nejlonzacskót, amibe Yoda által kipottyantott végterméket gyűjtöttem. Olyan hideg volt, hogy semmilyen szag nem jött ki belőle.

Újabb félóra múltán egy farmhoz értünk.



A feltámadó szél könnycseppet sajtolt ki a szememből - ami azonnal ráfagyott az arcomra. Mosolyom is utána fagyott, kezdett elég lenni a sétálgatásból.

Itt álltunk a közel hétmilliós Massachusetts közepén, pár kilométerre Bostontól és a Boston-New York megalopolisztól, egy olyan államban, aminek a népsűrűsége háromszor akkora, mint Magyarországé és csak hidegtől reszkető mókusokat láttunk.



Azt sejtettem, merre van a Codman ház. Yoda pontosan tudta, hol vannak a mókusok. Azt nem tudtuk, hogy jutunk oda. Yoda nem tud repülni, én pedig nem tudtam, vezet-e út a derékig érő hóban.



Ekkor egy nagyon sznob dolgot tettem. Előkaptam a telefont és megnéztem a rajta a térképet. A GPS pontosan megmutatta, hol vagyok: egy zöld pacában voltam. A pacát egy megyei út határolta. Nem akartam az úton menni: a felhalmozott hóbuckák miatt nagyon keskeny volt. Viszont az út mellett egy szépen letakarított kerékpárút vezett a megfelelő irányba. A térkép szerint a kerékpárút pont visszavitt a Codman-hez.

Elindultunk és egy darabig civilizáltabb helyeken jártunk.



Aztán elmaradtak a templomok és a tanyák. Szerencsére ekkor már közel voltunk: alig tizenöt méter választott minket el a Codman parkolójába vezető bekötúttól. A 15 méter nagy része az országút volt. Kisebb része az a hóbucka, amit a hómarók toltak le az útról.

Első lépés után egy fácskába kapaszkodva másztam ki a derékig érő hóból. Ez a hó nem úgy ért derékig, hogy a térdigérő hóban legugoltunk. Félig megfagyott valami volt.
Vágyakozva néztem a másik oldalra.

Persze átvergődtünk a havon.

Igaz, a nadrágomba bekerült egy kis jég. Felülről. De azért jó volt.

A következő hasonló túrával lehet, megvárjuk az olvadást.