Álmos utca.
Álmos meleg.
Álmos emberek.
Kiskőrösön voltunk. Ültünk az árnyékban és azon gondolkodtunk, megéri-e napszúrás kockáztatni a kultúra érdekében.
Végül úgy döntöttünk, megéri. Otthagytuk az árnyas cukrászdát, a finom sütiket és megnéztük a magyar asszimiláció egyik sikertörténetét.
A török kiűzésekor elnépteledett Kiskörösre szlovákokat telepítettek be. A szlovákok mellé jöttel horvátok is. Az egyik temetőben pedig egy 1787-es szerb sírkő kacsintott ránk.
A szlovákok, szerbek, horvátok lassan-lassan asszimilálódtak. Ma már alig pár tucatnyian lehetnek itt. Olyan sikeres volt elmagyarosodásuk, hogy legnagyobb romantikus költőnket is nekik köszönhetjük.
Szerettük a Petőfi-múzeumot. Engem a Petőfi-fordítók gyűjteménye ragadott meg. Bronz mellszobrok mutatták be Petőfi legsikeresebb fordítóit. A spanyol (kubai) fordításokon kívül nem ismerem a Petőfi-fordításokat, de remélem, nemcsak forradalmi, azonnal haljunk meg a szabadságért-verseket ültettek át tőle más nyelvekre.
Kiskőrösnek egykor jiddis neve is volt (קישקעריש), ez azonban egy sokkal szomorúbb történet. De az egykori zsinagóga legalább áll.
Sétáltunk az utcákon. Egyedül voltunk. Meleg volt.
- Menjünk? - néztem fel.
- Menjünk.
Mentünk. Feketehalomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése