Vár az út mentén

- Az nem egy UNESCO jel?

- De - a kerekek kavicsokat vertek, ahogy kiálltunk a cammogó kocsisorból és bevágódtunk a pici mellékútra. Régen ilyen mellékutakra csak lánctalpas terepjáróval lehetett járni. Most azonban tükörsima aszfalton rohantunk az UNESCO jelzés fele.

- Hova is megyünk?

- Câlnic?

- Kelnek?



Kelnekről a legeldugottabb erdélyi kőrakásokat is nagy terjedelemben leíró Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei című nagyjàból hat kilós szösszenetben olvastam (Karcag Ákos - Szabó Tibor Erdély, Partium és a Bánság erődített helyei, Semmelweis Kiadó, 2010). A könyv méretére jellemző, hogy amikor a boltban az eladó leverte a kötetet a polcról, a Sziklás-hegység mélyén lévő katonai bázisban először magyar atomrobbantásra gyanakodtak a lökéshullám észlelésekor.



Kellink pici, kétutcás szász falu volt. A várat itt már nem jelölték, az utazó fantáziájára bízták, oda talál-e. Az országút mellé kitett miniatűr UNESCO-táblák egyébként nyugodtan elmehetnénenk kiállítási tárgynak azokba a múzeumokba, ahol ezer miniatűr patkóval díszített tojásokat és rizsszemekre festett Utolsó vacsorákat mutogatnak. 90-es tempónál csak az veszi észre őket, aki tudja, mit keres.



Mi már a falu széléről sejtettük, merre lehet a vár. Egy mélyedésben, ahonnan kikandikáltak a tornyai. A 13. században nem nagyon gondoltak tüzérségre. A várat felépítő fickó valószínűleg amúgy is a falu közepén szeretett volna lenni. Ide épített egy öregtornyot és köré egy falat. A falon belülre került egy kápolna is.

Egy murvás foltra parkoltunk és reméltük, az tényleg parkoló. A szomszédos kocsmából egy alak indult el a várba.

- Nyitva lesz! - örültünk.



A vár valóban nyitva volt. Egy hosszú, a bejáratot védő folyosón bejutottunk az udvarra. Muzsikát hallottunk - mintha Bach gyakorolt volna a várkápolnában. Miután megvettük a jegyeket és a fotójegyet, besiettünk a kápolnába és megcsodáltuk a CD-lejátszó által játszott orgonamuzsikát.


Látszott, a kiállítások anyagát kínkeservesen kaparták össze. Szász kerámiát alig láttunk, a cserepek mind messzi tájakról kerültek ide.




Meseszép volt a vár az udvaron álló kúttal, a falakkal és manikűrollóval - esetleg kecskékkel - nyírt fűvel. A várépítő nemzetség leszármazottainak jó szimata lehetett. Az 100-as években eladták a várat a falusiaknak, akik megerősítették a tornyokat és újabb falgyűrűt emeltek, hogy aztán a török kétszer is elfoglalják.



A vár most a turistáké, bár úgy tűnik, nem nagyon jönnek, pedig még a mosdó is makulátkanul tiszta volt. A vár pedig gyönyörû.