2011. október 27., csütörtök
Az eresz II
Az ereszszerelés elvben egyszerű dolog. Ki kell mérni a vízszintest. Ezt madzaggal jelölni kell. Ki kell mérni a lejtést. Ezt kifeszített madzaggal jelölni kell. Aztán fel kell tenni az ereszt. Utána be kell kötni az esővízgyűjtő hordókat és már lehet is nézni, hogy gyűlik a locsolóvíz (nem húsvétra).
A helyzet akkor változik meg, amikor mindezt egy létráról kell elvégezni. Ekkor kiderül, hogy az olyan teoretikus fogalmak, mint vízszintes és függőleges egy régi ház esetében értelmüket vesztik.
Nincs az az ökör, amelyik olyan görbén tudna pisilni, mint a mi tetővonalunk. Az első szakaszon ez az utca fele lejt. Aztán vízszintes, aztán hol a kert, hol az utca fele lejt. A kert felől a dolog egyszerűbb volt, ott minden a ház sarka fele lejtett. Egyszerre mindkettő fele.
Ott álltam a létrán és üvöltöztem Archimédesszel, hol az a fix pont?
A nap hátralevő részében többet mászkáltam létrán, mint egy átlagos tengerész egy vitorláshajón. Amikor megvolt a vízszintes és meglett a lejtés, már csak fel kellett tenni az ereszt.
Ehhez két létra, négy kéz és két fej kellett. Ezt követően zsonglőrködni keztünk a fúróval, a létrákkal, a három méter hosszú ereszekkel, csavarokkal és tartóelemekkel.
Amikor elkészült a nagy mű, felavattuk egy üveg vízzel. Beleöntöttük a csatornába és néztük, lefolyik-e. Lefolyt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése