A transzkontinentális vasút mentén

- Elfér az autó?

- Hogyne férne el! Ezt egy vonatra tervezték. Az is elfért.

- És két autó?



Ezzel meg lettem fogva. A transzkontinentális vasút 1869-ben egynyomtávú volt. A töltést helyenként ma útként használják. Az egykori nyílegyenes vasútvonal kilométerek százain át kanyarog a pusztaságban a Nagy-Sós-tó és a hegyek között.



Csodálatos kerékpárút lenne - ha a kerékpárosokat nem fegyegetné útközben a szomjanhalás réme. Meg a napszúrásé. Az éhenhalásról már nem is szólva. Az Aranyaszegecs után még akad pár tanya (kettő), aztán a tökéletes puszta következik. Huszonöt-harminc kilométeres kitérővel eleinte el lehet jutni valamilyen településre (vagy egy nagyobb országúthoz), de utána ez a távolság a többszörösére nő és a keskeny vasútvonal az igazi semmiben tekereg tovább.



Ahol az út a töltésen halad, ott pont kerékpárút szélességű. Ha két autó találkozna, az egyik tolatha(na) vissza pár kilométert az első kitérőig. De nem jön szembe senki. A forgalmasabb részeken pedig széles földúton lehet haladni.

Amikor megépült a vasút, hirtelen benépesült a környék: pár tucat mérföldnyire töltő-javítóállomások létesültek és körülöttük pár család megpróbálta művelni a földet. Aztán ezt gyorsan abbahagyták. Néhányan megpróbálkoztak állattenyésztéssel is, de aztán ezt is abbahagyták, felszálltak az utolsó vonatra és elmentek.

Azóta a szikes dombokat egy valamire használják: lövöldözésre. Beülnek az emberek (csak és kizárólag férfiak) az autóba (minimális követelmény: négykerékhajtás, 5 literesnél nagyobb motor, hogy azt a pár doboz sört ki lehessen vinni). Leparkolnak. Felesznek egy rikító színű mellényt, majd elkezdenek lövöldözni. Jobb esetben agyaggalambra, rosszabban elhasznált háztartási eszközre. Ha elfogy a töltény és a sör, hazamennek.

Naplementekor mi is ezt tettük, nehogy a sötétben összetévesszenek bennünket egy agyaggalambbal.