Ha Salt Lake City és tél, akkor inverzió és szmog.
- Peking? Ugyan, Salt Lake City, az az igazi - nevetnek keserúen a helybeliek két köhögőrham között. Eltüntek a hegyek, a nap nem süt át a trutyin és olyan, mintha sűrű köd lenne. Az egész alig pár napot tart, de az ember jó esetben alig pár percet bír ki levegővétel nélkül.
Ilyen időben Yoda se sétáltat engem szívesen a városban, így ebéd után gyakran autóba ülünk, pöfögünk egy kis extra szmogot a városba és felmegyünk valahova a hegyekbe.
Most nem mentünk messzire, csak a városba bevezető autópályához, ahol az út leereszkedik a Parley's kanyonból. Itt, két autópálya között lehet sétálni egyet a hegyekben, vagy leereszkedni a Parley's ösvényre, ami előbb utóbb csatlakozik a villamosunk mellett futó sétaúthoz, ami majd egyszer a Jordán-folyó ösvényéhez vezet. Majd. Egyszer.
Az ösvény itt az autópályák között igyekszik átvágni, hogy feljusson a hegyekbe illetve visszatérjen a völgybe - a szmogba.
Yoda lelkesen jelölgette a hidakat és én reméltem, hogy közben nem tiszteli meg a lenn duruzsoló forgalmat. Ritkán voltam a Mesterrel ennyire fura helyen. A forgalom zúgott és most csak pár szmogot fotózó elszánt kiránduló járt erre.
Pár híd után végre eljutottunk a hegyek lábához.
- Merre tovább?
- Felfele, mert arra tiszta a levegő - felelte a Mester és elindult felfele és ekkor, mint valami középkori Mária-jelenésben, kibukkant a kék ég felettünk és megláttuk a napot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése