A Jordán-folyó

- Megyünk a folyópartra bicajozni - mondta egyszer a pilóta.
- Jó szórakozást! - feleltem, aztán egy pillanatra elbizonytalanodtam.

- Folyó? Itt? Esetleg lefolyó...



Tudtam, hogy van itt egy folyó, de valahogy nem is tudatosult bennem, hogy lehet egy partja. Ahol még bicajozni is lehet. Néha láttuk a folyót autóból. Úgy nézett ki, mint egy nyitott szennyvízcsatorna, ami főleg használt ipari vizet vezet el. Hogy lehet itt bicajozni?

A Jordán-folyó a Utah-tavat köti össze a Nagy-Sós-tóval. A nagyjából hatvan kilométer hosszú folyócska szinte végig lakott területen kanyarog. Ezért sem értettem, miről is van szó.

A Jordán-folyóra gondolva a legjobb esetben is valami olyasmi járt a fejemben, mint a Rákos-patak, ami annyiban emlékeztet egy természetes vízfolyásra, mint egy vécécsésze.



Aztán letisztultak a dolgok: ez a folyó nem egészen olyan volt, mint amilyennek hittem. A folyópart maga ritkán épült be teljesen, egy kicsi ártér mindig megmaradt és a vízpart sosem volt magántulajdon. Ettől még elhanyagolt szeméttelep volt az egész évtizedekig. A kétezres évek derekán kitakarították a folyópartot, építettek mellé egy ösvényt és a központi részét kivilágították esténként.

A ösvény jelenleg durván hatvan kilométer hosszú és egyetlenegy darabja hiányzik a Utahi vásárváros közelében.

Yoda megnézzük? - kérdeztem a Mestert, aki méle lesben várta a postást.
- Meg - felelte Yoda és közben a folyóparton sétáló postásokra gondolt.