Huszonvalahány éve lehetett, hogy a zsidónegyedben bolyongva egy ködös estén belebotlottam a Kazincy utcai zsinagógába. A lámpák sápadtan világították meg az utcát és a épület és az udvara sejtelems halvány fénybe burkolózott. Kivülről akkor is gyönyörű volt, belülről szomorú. A ködben végig azt vártam, hogy egy sarkon beleütközöm a Gólembe - de nem ütköztem.
Minden külföldi ismerősömet elhoztam ide, a gyönyörű szecessziós pompa és a pusztulás kontrasztja lenyűgöző volt.
Aztán változtak az idők és egy nyáron észrevettem, hogy az épület megújult és visszanyerte eredeti szépségét és - szerintem - lekörözte a sokkal ismertebb neológ testvérét, a Dohányt.
Azóta minden évben, ha tehetem, benézek ide.
Rengeteg minden eltünt a zsidónegyedben, a tovatűnő épületekkel együtt szerencsére a Kazinczy dekadens bája is a múlté - a zsinagóga ragyog és gyönyörű.
Mindig szinte teljesen egyedül vagyunk itt. Jönnek, jövögetnek a turisták, de a legtöbben beérik a Dohánnyal, ide jóval kevesebben jutnak el, pedig itt sokkal inkább érezni, mit jelentett a 19-20 században Budapestnek a szecesszió.
Egy múló pillanatra itt közel kerülünk annak felismeréséhez, hogy Budapest akkor kozmopolitább város volt mint manapság, hogy kultúrálisan sokkal összetettebb volt, hogy akkor egy igazi olvasztótégely volt ez a város, ami talán gyorsabban követte akkor a korszellemet, mint ma.
Ugyanakkor érezni, a zsidónegyeddel együtt talán Budapest is kultúrális reneszánszát éli - legalábbis szeretem ezt hinni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése