Van egy kicsi házikó

Ribizlifozelek nem vett új házat és nem pályázik az Urbanista dicsőségére se. Annyi történt, hogy a legszebbik Ribizli elment lefutni egy közel kilencven kilométer hosszú ultramaratont (erről majd később) és közben látott pár házat. Ilyen házakra később rákerestem a helyi ingatlanos oldalon és úgy éreztem, ezt meg kell mutatnom.



Eleinte haboztam, hogy írjak-e egy másik, tizennégy milliós házról vagy elég, ha ezt a harmincmilliósat írom le. (Dollárban, nem forintban.)

De a tizennégy millás az ízléses ház volt, szóval, még az is lehet, hogy megvesszük valamikor. Marad a másik.



Már mondtam, harminc millió. Ribizli fantáziaszegény, igazából azt hiszi, harminc millió dollár csak számtanpéldában és egyes államok korrupciós ügyeiben fordulhat elő. Az se világos számára, hogy mit lehet harminc millával csinálni. Ribizlifozelek valami olyasmit képzel el, hogy ennyi pénzből ő és leszármazottai 5-6 generáción át kényelmesen eléldegélhetnek úgy, hogy először megveszik belőle a tizennégy millás házat.

De mondom, én egy földhözragadt Ribizli vagyok és a rongyrázást csak takarításkor értem meg.



Szóval a ház (palota) fenn van a hegyekben, egy amerikai viszonylatban keskeny, aszfaltos úton közelíthető meg. A tél úgy novembertől áprlisig tart, de nem számít, mert a bevezető út fűthető. A telek maga nem nagy, alig fél négyzetkilométer, de a ház egy, a Wasatch National Forest-be beékelődő parcellán áll, azaz a leghangosabb lakótárs a farkas.



A ház maga négyezerötszáz négyzetméter és látni, hogy a belsőépítész és a tulajdonos világlátott ember: például láttak már múzeumban lovagi páncélt, sőt Kairóban is voltak, mert látták Tut-Ankh-Amon szarkofágját is (lépcsőtől barla). Felvilágosult emberek, mert úgy látszik, nem félnek a fáraó átkától.



Néha egyébként az volt az érzésem, hogy az építész vagy nem tudott mit kezdeni a megadott alapterülettel és óriási üres tereket adott a házhoz (azaz a vákuumtól se rettegett) vagy a tulajdonosnak márványbányája és márványviaszoló üzeme van.



Mondjuk én, földhözragadt pórként nem tudom, mi a jó abban, ha olyan messze ülök a kandallótól, hogy nem melegít. A kilátást azonban határozottan irigylem.



A fűtésszámlát azonban nem.



És a takarítókat sem.



A fenti asztalon újra elkezdenék gombfocizni.



Konyhából több van, nekem ez tetszik, mert nem kell sokat gyalogolni a tűzhelytől az asztalig.



Az is tetszik, hogy két sütő van. Ebben a konyhában.



Én rosszul érezném magam ekkora hálószobában. Az egész olyan, mintha a lakberendező elunta volna a pepecselést vagy kifogyott volna a bútorból és azt mondta volna, "akkor tegyünk ide még egy szobát és tegyünk valamit a közepére".



"A fürdőbe meg tegyünk egy szófát, hogy lehessen háttal ülve beszélgetni azokkal, akik a hidromasszázs kádban áznak és nézik a havas hegyeket.



A házban van dolgozószoba is, kapitális íróasztallal, amire gondos kezek még egy csomag papírzsebkendőt is tettek, hogy a kizisgerelt jobbágyoknak legyen mibe fújniuk az orrukat kihallgatás után.



Könyv nincs a házban, valószínűleg ilyesmire a tulajdonosok nem költöttek, így spórolták össze a mahagónira valót.



Nem vagyok az egyenlősdi híve. Nem irigykedem. Természetesnek tartom, hogy egyes embereknek több van, másoknak kevesebb. Ilyen az élet. Ami zavar ebben a házban, az a pöffeszkedő pazarlás. Az, hogy amikor bekapcsolják a fűtést, akkor új földgázkutat kell fúrni és valószínűleg nagyobb itt a hőveszteség, mint amit egy normális család egy évben felhasznál.



Ez a ház olyan, hogy megtestesíti az összes újgazdag sztereotípiát, egészen a biliárdszobáig és a gazda által levedászott és lehalászott lények kiállításáig.



A padlószőnyeget nem szeretem. Most sincs, ha pedig végtelen pénzem lenne, végképp nem lenne. Megül benne minden kosz és valljuk be, snassz egy ilyen házban a bejáratnál levenni a cipőt.

Szóval plíz, ha valaki elkölt harminc millió dollárt egy házra, akkor vegyen bele rendes szőnyeget. Vagy parkettát.



És csináljon egy könyvtárszobát, mondjuk ebből a 2-es vagy hármas számú ebédlőből. A ház többi része után nem emiatt néznék sznobnak.



A házimozi jó.
Mondjuk én szívesen alkalmaznék élénkebb színeket, ugyanakkor kevesebbszer használnám ezt a bordélybordót.



Az úszómedence (két forróvizes oldalsó medencével, ami nem látszik ezen a fotón) nem rossz. Külön pirospont a beltéri vízesésért és a vízesés mögötti barlangért.

Kedvet kapnék ahhoz, hogy minden reggel kiálljak a tetejére szakadt fürdőnadrágomban és Tarzan kiáltással ugorjak fejest.



A barlangban esetleg királylányokat vagy hercegnőket tartanék, valószínűleg egy kommodói varánusz bronzszobrával.



A focicsapat elhelyezésére alkalmas szauna természetesen kell.



Mert hát a fiúk néha felugranának hozzám teremfocizni (újmagyarul futsal) és kosarazni.



Addig a gyerekek játszhatnak egy kicsit.



A nagyobbak meg addig kuglizhatnak.

Fárasztó lehet itt élni.