Rejtő kocsmája Wendoverben

Egy szétesés szélén álló ház és egy gödör után elhagyott, kidobott, széteső lakóházak között álltunk meg egy kátyuban.

Wendover sosem szépségéről volt híres. Itt erre még rátett egy lapáttal.

A nagyvilági hely volt: volt egy terasza, ahol a fémszékek lassan elolvadtak a tűző napon, ahol az úri közönség ételt és napszúrást kap.

A hámló festékű trélerház ajtajára egy, az Egyesült Államokban szokatlan feliratot ragaszottak: CASH ONLY.

Nagy levegőt vettem és beléptem - egy teleportáló kapun át valahova Mexikóba.

Vidám mariachi zene szólt, kedélyes, rablógyilkosnak kinéző, egy Tarantino-filmből szalajtott pultos mért végig és hirtelen csend lett, talán még a mariachik is abbahagyták a zenélést a CD-n. A kisebb telefonfülkényi alapterületű pult mögött álló rablógyilkos kinézetű egyén szó nélkül elém tett egy étlapot.

- Aquí or to go? - kérdezte kétnyelvűen.

Spanyolul kértem. Ettől megenyhült.

Fizettem, leültem. Körülnéztem. Aki nem Mexikóból jött, az Dél-Amerika más részéről származott. Nézegettem a Boneville speed race fotókat a falon. Nem semmi gyűjtemény volt.

Mire mindent végignéztem, egy rabló-kinézetű pincér kihozta a konyhából az ebédet. Életem egyik legjobb hamburgerét.

Hihetetlenül jó volt minden és - nagyjából tízenöt év Amerika után - végre találtam egy helyet, ahol enyhén sótlan volt a sültkrumpli. És még ez is jó volt.