A túraleírás szerint a patakmedret kell követni a hegy lábánál levő parkolóból. A leírás tökéletes volt: patakmedret azt találtunk, patakot nem.
Aztán egyszerre egy kis tóhoz értünk, aminek a végében volt egy cső. Abban tünt el a patak és ereszkedett le egyenesen a viztározóba, onnan pedig a helybeliek torkába.
Az ösvény elején tűzött a nap. Hihetetlen volt, hogy pár száz méterrel feljebb már sűrű erdőben jártunk.
Meglepően sokan voltak a déli hőség ellenére.
Orem és Provo mormon többségű városok. Ez látszott is a kirándulókon. Általában egy anyuka jött minimum négy gyerekkel. Inkább öttel. Vagy hattal. Valószínűleg ebéd utáni sziesztaként szaladtak ide fel.
A Battle Canyon az egyik legszebb szurdok Orem környékén. Százötven éve itt kergették meg az itt élő indiánok az első mormon telepeseket, amikor túl közel merészkedtek táborukhoz. Innen a szurdok neve.
Tovább követtük a patakot egy poros ösvényen. A sziklák itt szinte az érintéstől málottak szét, az ösvény nagyon poros volt.
Meredeken haladtunk felfele, hátunk mögött kitárult a Utah Lake.
Aztán hirtelen megláttuk a vízesést pont alattunk.
Egy meredek ösvényen leporoszkáltunk és élveztük a hűs vízcseppeket, a vízesés robaját, ami elnyomta egy sokgyermekes család vidám nevetését.
Rövid pihenő után még másztunk felfele, itt újabb csövet láttunk, ami megcsapolta a patakot. Felette a patak még bővizűbb volt. Egészen a következő vízesésig másztunk. Ide már nem jöttek fel a családosok, ez csak a mienk volt. Elképzeltük, mennyi dinnyét lehetne behűteni a patakban.
Itt csend volt, csak a patak csobogott.
Rövid pihenú után visszafordultunk és leereszkedtünk a vidám gyerekcsiviteléstől hangos ösvényen a parkolóba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése