- Mint településünk díjazottja, meg vagy hívva a függetlenségnapi felvonulásra!
Azt hittem, valami hülye reklám szól a telefonba és majdnem kinyomtam a hívást.
- Természetesen egy teherautót is biztosítunk.
"Lehet, őrült" - gondoltam.
- Új teharautót.
"Közveszélyes."
- És a platójáról lehet szórni a cukorkát az ünneplő tömegnek.
"Mindjárt elmagyarázza az örökmozgót."
- És mindenki részt akar venni a felvonuláson.
Ekkor kezdett leesni, hogy a telefonáló nem őrült, hanem valóban a mi kis falunk tisztviselője. Honnan tudná más, hogy kaptam egy díjat a falutól?
- Elmegyek! - mondtam. A lehetőség, hogy egy teherautó platóján ülve cukorkával dobálhatok embereket, határozottan vonzónak tünt.
Már tavaly és tavalyelőtt is voltunk függetlenségnapi felvonuláson a faluban, de még sose vonultam. (Május egy nem számít.)
Felvonulás előtt kaptam egy hosszú forgatókönyvet. Olyan hosszút, hogy ennyit ember nem olvas el. A lényeg az volt, hogy 8:25-re már készen, regisztrálva a közeli templom parkolójában kell lenni.
Ott voltunk.
Polgármesterünk mondott egy profi (rövid) beszédet, szenátorunk büszkén mosolygott bajsza mögött és joviálisan bólogatott, amikor emlegették.
Aztán már lehetett teherautóra pattanni.
Sose tettem ilyent. Sose ültem egy pick up platóján, amit ráadásul betáraztak több kilo cukorkával.
A teherautókat autókereskedők adták -ingyen- kölcsön, még rendszámuk se volt.
Lelkes polgárok pedig veteránautókat adtak kölcsön a falunak, hogy azzal vonuljanak. Ez a hatvanas évekbeli piros Mustang például évtizedek óta a tűzoltóparancsnokot viszi.
Nekem a piros autó mellett még a házilag épített kétkerekű bicaj tetszett. Mindenki ott csorgatta a nyálát, beleértve a nagyjából negyven fős délamerikai tánckart és mindenki azt magyarázta a melletteállónak, hogy ő is szeretne ilyent.
Lassan olvadtunk bele a platóba, pedig már vonultunk.
Előttünk ropta a tánckar, lelkesen, fütyülve a harminc fokra (Celsius).
Mögöttünk két cserkész küzdött a napszúrás ellen.
Az emberek integettek, mi minden gyereknek dobtunk cukorkát és visszaintegettünk.
Ez a vonulás mindenkiből a legrosszabbat hozta elő és mindenki gátlástalanul dobálta a cukorkát.
Lehet, ez nemcsak a függetlenség, hanem a jövendő cukorbetegek napja is.
Mi integettünk és dobáltunk és élveztük a felvonulást. Jókedv volt, mosoly és optimizmus. Annyira pozitív volt, hogy még a párttal a néppel egy az utunk-at is elfelejtettem dúdolgatni és a mögöttünk felbukkanó szirénázás se idegesített.
Jó volt.
Vidám volt.
Meleg volt. Csak a délamerikai táncosok nem lankadtak. Ropták rendületlenül.
Mi pedig csodáltuk őket és élveztük az ünnepet.
Sok szempontból az első volt.
- először vonultam fel az Egyesült Államokban
- először voltam meghívott díszvendég
- először ültem egy teherautó platóján
- először ünnepelt a tömeg
- először dobáltam meg az ünneplő tömeget cukorkával
- amitől még jobban ünnepeltek
- és először láttam összedőlt légvárat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése