Jó kimenni a Nagy-Sós-tó partjára a Marinába, akkor is, ha jön a vihar. A tó mindig gyönyörű.
Most a távolban, a Saltair-nél száraz sót fújt a szél és egyik kezemmel állandóan a sapkámat fogtam, hogy a fejemen maradjon.
A Glaubersóhegyek irányába mentünk az egyre jobban apadó tó medrében, aztán tovább, a hajóroncs irányába.
Időnként a tóba tartó patakokon gázoltunk át, egyéként a sárban caplattunk. Vagy iszapban. Ha malacok lettünk volna, boldogan röfögtünk volna. Igy tovább cuppogtunk a homokos, sós dagonyában. Én az Egy kis malacot dúdolgattam, de szerencsére a szél elvitte a hangom.
Itt láttunk pár fura tölcsért a homokban.
Némelyik tele volt vízzel, másokon látszott, hogy tele voltak vízzel.
Kiváncsi voltam, hogy milyen mélyek és végeztem egy kísérletet. Valamiért a felvétel elfordult kilencven fokkal, de hát nem vagyok profi kamerás és nem tudom, hogy ez miért történt. De attól még a kísérlet az értelmezhető.
Miután kihúztam a nádszálat, nagyobb tisztelettel néztem a sártengerre.
A szél ekkor hirtelen elült és egy pillanatra kitisztult az idő. Ezt a pillanatot használtuk ki a stratégiai visszavonulásra.
Ismerve Utahot, ez a pillanatnyi szélcsend egy cudarabb vihar kezdetét jelentette.
Így is lett és hazafele az autóból még egy szivárványt is láttunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése