A kilátást nem adták ingyen: a meredek hegyoldalon felfele tekergő szerpentin alaposan megdolgoztatta lábainkat.
Jártunk erre szebb időben is, akkor a patakot követtük és sziklarajzokat kerestünk és találtunk. Most azonban a csúcs fele mentünk, de a fenyegető felhők és a szemerkélőből egyre határozottabban esőre váltó időjárás visszafordított minket.
Nem mert cukorból vagyunk, hanem mert a csúszós és meredek ösvényen nem akartunk fenéken lejönni.
Még egyszer lenéztünk a Centerville-t átszelő Parrish Streetre és megfordultunk.
Ezt az utcát egy mormon telepesről nevezték el, akivel Idahóban már találkoztunk, ott egy várost neveztek el róla, csak elirták a nevet és ott Paris-ként ismerik. Szóval az Idaho Párizsa.
Ha már itt voltunk, akkor megnéztük a patakot is.
Az egykori malom romantikus kőfalai közt megbúvó vízesés festői látványt nyújtott.
Fenn már lomb se maradt a törpetölgyeken, itt a Parish patak szurdokában még javában tomboltak az őszi színek.
Itt történt, hogy életemben először, mininális fárasztás után kifogtam a patakból egy laptopot.
Telefont már fogtam, de laptopig még nem jutottam el.
Valszínűleg egy doktorit író diák jutott el a megvilágosodásig és "én ezzel többet nem töltöm az időmet" felkiáltással egy titkos szertartás végén behajította a HP laptopot a patakba.
Legalábbis remélem, hogy így történt és most boldogan él és unokáinak is mesélni fogja, hogy fordult meg élete.
Én biztosan így leszek ezzel a horgászkalanddal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése