- Mindjárt! - ránéztem a GPS-re, ahol a bejelölt pont közeledett. Tükörbe néztem, senki, indexeltem és lassítottam. Valahol itt kell jobbra fordulni.
- Most!
Bíztam a GPS-ben és a navigátorban és kanyarodtam és valóban, ott volt az út és pár méter után volt hely parkolni.
Innen simán be tudunk gyalogolni a leírások szerint - ez az ilyen túrákban ez a problémás part. Aki leírja, az a saját véleményét és tapasztalatát írja le. Volt, aki azt írta, innen csak lánctalpas járművel lehet továbbmenni, mások azt, hogy bármivel, aminek kereke van. Vagy lába.
Mi a lábas verziót választottuk és elindultunk gyalog a jóminőségű úton.
Ez az út valamikor a vasutat követte. Az egyik vonalat, ami Eurékát összekötötte a Utah Lake partján fekvő Elbertánál futó fővonallal.
A töltésen látszott, nem a transzkontinentális vasúthoz tervezték. Durva, de tartós munka volt.
Mi itt kanyarodtunk el a vasút mellől és indultunk el felfele egy sokkal keskenyebb úton.
Ahogy mentünk felfele, egyre jobban leláttunk a völgybe és végül megpillantottuk a távolban a
Utah Lake-et és mögüle kiemelkedtek a Wasatch-hegység hófödte csúcsai.
Szép volt és már ezért megérte idejönni.
Már nyíltak kedvenc piros virágaink is.
Az út mellett megláttunk egy kisebb völgyet, ami egy oázisnak bizonyult.
A kevés csapadék ebben a völgyben összegyűlt és nem tudott leszivárogni, így sokkal zöldebb növények nőttek itt, mint a környező domboldalakon.
A völgyet egy szárazvízesés zárta le.
Itt megpihentünk, míg Puppey egy farönkre vetette magát és elkezdte szétmarcangolni, majd felnézett:
- Hazavihetem?
Kristályokat és szép köveket jöttünk ide keresni - de végül csak egy felderítésre futotta.
Most már ismertük a helyet, láttuk, merre lehet menni követni a vasutat, merre lehet piknikezni és merre lehetnek a kövek.
Egy közeli hegyoldalon láttunk egy rég elhagyott és beomlott bejáratot.
Érdekes, hogy a gerendákat nem vitték el innen, pedig általában amikor felhagytak a műveléssel, majdnem mindent elvittek innen.
Volt, hogy csak egy lyukat hagytak maguk után.
Természetesen azonnal kerestem egy kavicsot és bedobtam. Nem hallottam semmit.
Leguggoltam mellé és bedobtam a kisebb sziklát. (Max egy barlangi medvét dobhattam fejbe, itt már minden bánya rég bezárt.)
Szóval bedobtam a követ és számoltam, számoltam, számoltam, aztán abbahagytam.
A
bányamakettnél megtanultam, hogy itt egyes bányák közel nyolcszáz méter mélyen vannak.
Nekem inkább az volt az érzésem, hogy Kínába dobálom a köveket, de nem, semmit se dobtak vissza.
A birkák érdeklődve nézték, mit csinálok.
Annyit tettünk még, hogy felmentünk egy közeli hegytetőre, hátha látni onnan valamit - de csak a következő hegytetőn álló embert láttuk, aki vagy egy bánya szelleme volt vagy a pásztor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése