Bankolok

Leültem az íróasztalhoz, hogy vegyek könyvet karácsonyra Budapestre.

Elég egyszerűnek látszott: elővettem a magyar bankkártyákat és elkezdtem keresni az év közben gondosan kiírt könyvcímeket.

Ez gyors volt, be is tettem őket a kosárba és fizettem.

Volna.

Ha a fizetés valamiért nem kért volna sms-kódot. Kért. Beírtam és nem volt jó. Egyszer, kétszer, háromszor.

Ittam egy kis hidegvizet és úgy gondoltam, ha ez háromszor nem jó, akkor negyedszerre se lesz az, rákerestem magyar bankom (a Schwartz Gelb) oldalán. Azt mondta, letölthetem az apjukat is. (Nem így mondta, hanem úgy, hogy appjuk, de annak nincs értelme, esetleg annak, hogy ap-lyuk talán még lenne, de nem sok.)

Fogtam a magyar telefont és leöltöttem az apjukat, ami letöltés után szólt, hogy biztonsági okokból nem működik, mert ez a telefon régi.

Tettem a fejemre egy kis jeget.

Elővettem az amerikai telefont (jó, mindkét telefon Kínában készült, de ezt most hagyjuk) és letöltöttem rá az alkalmazást.

Ami bűvös kódokat -telefonos azonosító- kért, amikre, jó tíz távlatából, valamiért még emlékeztem.

Ezek után kérte a jelszót.

Én libatollat kértem volna, hogy azzal csiklandozzam a rendszert megálmadó emberke talpát.

A jelszóra szintén emlékeztem, be is írtam, de egyből szólt, hogy a jelszó lejárt. Szerintem a lejáró jelszóknak az az egy haszna, hogy leegyszerűsítsék a jelszavakat 123456-ra. (Megjegyzés: a jelszavam nem 123456, hanem olyasmi, hogy libatollalcsiklandoznámhalálraatalpad. Amit persze el fogok felejteni.)

Enyhén habzott a szám.

Ettem egy kis csokit.

Beírtam az új jelszót, majd a ketyere szólt, hogy kell a Face ID, amit szintén megcsináltam, aztán lehetett vásárolni

Szóval egy órán át kínlódtam azért, hogy költhessem a pénzem.