Egyszer kezembe akadt egy könyv, ami Párizs száz évnél idősebb, folyamatosan működő vendéglőit írta le. Már akkor arra gondoltam, szerencsés az a város, amiről ilyen könyvet lehet írni.
Boston ezek közé a városok közé tartozik.
Itt is van patinás, évszázad(ok) óta nyitva tartó éttermek, kocsmák, ahol, egyes kelet-európai testvérintézményekkel ellentétben a konyha és az alapanyagok nem ilyen ennyire régiek.
A legpatinásabb bostoni étterem az Union Oyster House. Ez egyben az Egyesült Államok legrégebbi folyamatosan üzemelő vendéglője is: 1826-tól kezdve lehet itt osztrigát enni.
Az épület azonban régebbi, valamikor az 1700-as évek elején épült.
A földszinten irodák voltak, néha nyomda. Az emeleten hol szerkesztőség működött, hogy olcsó szobákat adtak ki.
Az Egyesült Államok első napilapját is itt nyomtatták. Akkoriban még úgy látszott, Boston lesz a frissen függetlenné vált tizenhárom gyarmat legfontosabb városa.
A ház volt textil- és selyembolt is. Az üzletben gyakran gyűlt össze a bostoni társadalom elitje. Természetesen főleg hölgyek válogattak és trécseltek itt. Volt közöttük kormányzóné és First Lady is.
A bolt remek helyen nyílt, nagyon közel volt Boston egyik kikötőjéhez. A bolt mögötti sikátor azért készült, hogy az Union Streetről könnyebben meg lehessen közelíteni a kikötőt.
Ez a kövezett utcácska valahogy túlélte pusztító tűzvészeket és a még pusztítóbb urbanisztikai reformokat. A sikátor sokáig magánterület volt: tulajdonosa egy Marshall nevű hajóskapitány megengedte, hogy a telkén átvezessen egy utcát. Ezzel természetesen nőtt a boltjainak a forgalma is.
A 18. század végén egy vidám francia emigráns költözött be az egyik emeleti szobába. A fickó francia nyelvet oktatott jómodú bostoni lánykáknak.
A francia 34 évvel később ért karrierje csúcsára. Ennél feljebb halandó ember ekkoriban nehezen juthatott volna a társadalmi ranglétrán: Lajos Fülöp néven 1830-ban francia király lett.
1826-ban bezárt a selyembolt és étteremmé alakult. Az étteremnek már volt külön osztriga-szekciója.
A város elitje ide járt osztrigát hörpölni. Olyan emberek ebédeltek az 1820-as években, mint Daniel Webster, aki ügyvédként kezdte pályáját. Webster Christopher Gore mellett bojtárkodott és százharminc évvel később az amerikai szenátus beválasztotta az öt legbefolyásosabb amerikai szenátor elit (és posztumusz) klubjába. Daniel a vendéglátás aranykönyvébe inkább azzal írta be a nevét, hogy egy ültő helyében hat tányér osztigát csusszantott le a torkán. (Az osztriga szó szerint becsusszan a nyelőcsőbe. Természetesen a héj nélkül.)
Az osztrigaház mindig is népszerű volt a bostoni elit körében. A Kennedyeknek külön törzsasztaluk volt az emeleten.
Nem tduom, hogy a Kennedy család leszármazottai manapság ebédelnek-e itt. Piacnapokon még nem futottunk velük össze.
Jaj, nagyon jót nevettem Lajos Fülöpön!
VálaszTörlésAzt szeretem az írásaidban, hogy az ember azt érzi, veled sétál ott. És ezt én nagyon köszönöm!
Mikor ilyen helyekre mész, akkor nem szokott a fejedben megfordulni, hogy te jó ég, ha ezek a falak mesélni tudnának? Meg, hogy ez, meg ez is itt járt ahol én, ő is azt látta amit én. Rám akkor tört ez elemi erővel, amikor legelőször kilátogattunk Waterloo-ba. Sokat olvastam és meséltem a fiuknak az oroszlán mellől és rendkivüli módon élvezték. Azt mondták, szinte látták a történetet amit tőlem hallgattak. Olyan jó ez, ugye?