Yodüsszeia XII - Egy világvárosi éj

Két órát tartott az út és közben a rendőrök egyszer sem állítottak meg, hogy miért hajlítja Yoda a teret.

A szálloda Brooklyn közepén volt és a taxis gps-e dícséretes gyorsasággal megtalálta és csak egyszer kellett a pilótának arra fordulnia, amerre nem lehetett. Szerencsére épp nem jött szembe senki.

A Sheraton elegáns volt, mint egy Sheraton.

- Biztonságos ez a környék? - kérdeztem ránézva két öltönyös konyhaszekrényre, akik látványosan tettek semmit a hallban.

- Teljesen egészében.

- Akkor ők miért vannak itt?

- Megnyugtatják a partizó vendégeket.

A 23. emeleten folyamatos buli volt, szerencsére nem az exekutív 22-en kaptam szállást, hanem a fapados 8-ikon.
A szálloda liftje a szobakulcskártyával működött. Ha nem dugtam be a kulcsomat az olvasóba, automatikusan felvitt bulizni a 23-ra. Természetesen nem dugtam be a kulcsomat, eszembe se jutott. Amikor megláttam az őrületes partit, akkor kezdett derengeni bennem, hogy nem ide akartam jönni.

Lift tanulmányoz. Kulcs be. Érkezés a nyolcadikra.

A szobában embertelenül hideg volt. 62 fokra (Fahrenheit) allították a hőmérsékletet, biztos pingvinekre vártak. Míg a hőmérséklettel vacakoltam, Yoda felfedezte a szobát:

- Éhes vagyok - mondta.

Természetesen ekkorra minden ennivalónk elfogyott, még a gondosan csomagolt kutyaeledel is. Nem közel négy napos yodüsszeiára készültem, hanem egy egyszerű, Prága - Salt Lake City útra.

Mivel a szálloda vendéglője nem volt kutyás, szóltam a Mesternek:

- Gyere, nézzük meg mit lehet enni egy világvárosban 11-kor!

- Én rántottcsirkét kérek! - mondta a Mester.

Elindultunk. Ekkor derült ki, hogy Brooklyn világváros. Két saroknyit mentünk és már három olyan helyből választhattunk, ahol enni lehet. Volt egy pékség, egy deli és egy kisbolt.

- Melyikbe menjünk? - kérdeztem a Mester.

- Mindegyikbe.

Azon tünődtem, melyikből hajítanak ki minket gyorsabban, amikor megjelent egy hölgy (Hölgy, kalapban, kosztümben, ahogy kell). A hölgyet egy pici kutya vitte sétálni. Köszöntünk. Az ebek köszöntek. Aztán a hölgy belibegett a kutyával a delibe. Ez eldöntötte a kérdést.

- Bejöhetek a kutyával? - kérdeztem meg a biztonság kedvéért, közben láttam, két másik négylábú vendég is áll már sorba.

- Fogyaszt a kutya?

- Igen.

- Akkor természetesen. A vendég az vendég.

Hunyorogva tanulmányoztam a kiírásokat.

- Pastramit kérek - New Yorkban egy deliben pastramit kell enni. Sajnáltam, hogy a klasszikus delik egyikébe, Katzhoz vagy Carnegiehez nincs időm elmenni, de menü itt is több, mint ígéretes volt.

- Mekkorát?

- A legnagyobbat - vágott a szavamba Yoda.

A frissen szeletelt szaftos marhahúsból szerintem legalább fél kilo tünt el a félméteres kenyérben. Yodával csak pislogtunk. A húst egy kevés sajt követte (ez nem része az eredeti pasztraminak, de mindegy). A sajt lehetett vagy húsz deka.

- Zöldséget kérhetek bele? - a fickó úgy nézett rám, mintha azt kértem volna tőle, szeletelje fel az anyját és őt is dugja bele a szendvicsbe, majd az égre nézve azért levágott három (HÁROM!) karika paradicsomot és beletette a szendvicsbe. Tudom, egy pasztramiszendvicsbe nem való a paradicsom, de éhes voltam. Legközelebb majd ínyenckedem.

Vettem még fél liter gyümölcslét, almát, süteményt és fizettem. Tíz dollár.

Picit még séltátunk, majd visszavonszoltuk magunkat a szállodába. Megvacsoráztunk és felhívtuk a taxitársaságot, hogy mikor vinnének ki minket a reptérre.

- Most szeptember 11 miatt nagy a forgalom - magyarázta a diszpécser.

- Hatra szeretnék kiérni, mit javasol?

- Induljunk négykor. Biztos, ami biztos.

Nyeltem egyet. Féltizenkettő volt.

- Rendben, akkor legyen négy - mondtam lemondóan, majd végigdőltem az ágyon. Yoda ekkor már hangosan hortyogott.