Monticellói éjszakázás

Monument Valley-be nyílegyenes út vezetett - nemcsak a völgybe, hanem a szálloda éttermébe is.

Kellemes navajo háttérzene szólt végtelenítve. Ismét csodálkozni kezdtem, hogy a személyzet, akik ezt a nyugtató, zümmögő zenét hallgatják, egy idő után nem ragadnak tomahawk-ot, hogy átrendezzék a hangszórók áramköreit. Karácsony tájékán én mindig gyilkos hangulatba kerülök a békés ünnepi zenéktől.



Az étterembe belépni, szagolni és kimenni gyorsabb volt, mint egy lekötözött sápadtarcút megskalpolni.

Egyszerűen nem volt kellemes az illat - a választékról nem is beszélve.



- Éhen fogun halni - mondta V.

- Menjünk Mexican Hat-be és együnk ott megint. Van sör is.

- Azért annyira nem volt jó...

- Van itt egy vendéglő a szomszédban, Stagecoach a neve. Pár kilométer.

- De akkor nem látjuk Buttler Washt - V egyre jobban szerette a sivatagot.

- Akkor együnk beef jerky-t és együnk a Monticellóban.

Együnk.

Beef jerky-t ettünk, megnéztük Buttler Wash-t és mentünk Monticellóba.

Monticellóban kétezer ember alszik. A városka mellé egy urándúsító épült az ötvenes években. Amikor már volt elég dúsított urán, a gyárat bezárták és helyét zöld fűvel vetették be. Ma ez az egyik legjobb golfpálya Utahban. Az emberek sugároznak a boldogságtól, hogy itt van.

Sötétben nem sugároztak.
Ahogy beautóztunk a kisvárosba, sötét ablakok nézték felháborodottan autónkat. Nem voltak emberek az utcán. Sötét volt. Este. Éjszaka. Fél hét.

Monticelló nagyot fejlődött az elmúlt években. Három éve nem volt benne késő éjjel (este félhétkor) nyitvatartó étterem. Most volt. A pizzázó barátságos fénye csábítóan nézett ránk.

Egyedül voltunk a személyzettel a pizzázóban. A személyzeten látszott, örül az általun generált iszonyatos forgalomnak. Boldogok voltak, hogy főzhettek, csinálhattak valamit.

Mi is boldogok voltunk: nem haltunk éhen.